Nos, meglett a középfokú német nyelvvizsga. Az elmúlt hetek során megkaptam a papírt róla, akárcsak az alapfokról tavaly év eleje tájt… Igaz, nem vagyok vele megelégedve tökéletesen, mivel ez most nem sikerült gut bestanden minősítésűre, hanem „csak” bestanden lett. Ami persze papírforma szempontjából tökmindegy, de engem mégiscsak egy picit bosszant – az azonban nemcsak picit, hanem sokkal inkább bosszant, hogy még mindig nem érzem most magam ettől úgy, mint kéne, vagy mint szeretném. (Megszólítanak az utcán osztrák dialektusban, és még mindig nem értek egy szót sem… Az expressz fölszedett és hasonlóan gyorsan felejtődő szókincs meg a másik.) Mindegy, nyilván idő kérdése.
Esetleg még abból a másik szempontból is számíthat a különbség majd később, hogy elkezdtem lassanként forgatni a fejemben a gondolatot, hogy beiratkoznék a helyi egyetemi oktatásra – na nem most, de talán mondjuk jövőre… Ugyanis az állítólag ingyen van (de ennek még utána kell nézni). Mindenesetre a jó hír az, a következő időszakban felszabadul némi szabadidőm, illetőleg szellemi kapacitásom, amit eddig erre kellett koncentrálnom, úgyhogy folytatom a fejlesztést. A Rosetta projekt kereke egy kissé továbbgördülhet.
Az angol nyelvvizsgámat húszévesen tettem, nem sokkal az érettségi (és a négy év emelt óraszámú gimnáziumi nyelvtanulás) után (és ez ugye sok embernek nem megy, pedig fiatalon milyen sokkal fogékonyabb mindenki). Most meg ezt így, negyvenéves fejjel, alig több, mint egy vagy másfél éven belül lenyomtam. (Nyilván az is igaz, hogy az angoltudás sokat segít benne, lévén két közeli rokonnyelv, és egyik sem túl sokkal nehezebb a másiknál; arabul vagy baszkul megtanulni biztos nehezebben menne.) Annak idején A gályát éppen akkor írtam – így született meg az angol nyelvű verzió. Úgyhogy tessék reszketni… legalább egy picit (csak a kedvemért).
(előzmény: Kischkatscha für dich)
