Commodore 128 Personal Computer

 2013.10.10. 10:10

A kihasználatlan lehetőségek tárháza

A nyolcbites technológia legfejlettebb csúcsgépe – miután az annak szánt C65 nem váltotta le végül a posztjáról – a C128 maradt. Sokan megvették, de kevesen ismerték meg mélyebben; még kevesebb azok száma, akik értékelni tudták, milyen szokatlanul komplex rendszer volt ez, mennyi rejtett lehetőséggel és csavarral. Egyúttal – a PC-k előtt: időben; igaz, ma már azok után: sorrendben – a legszélesebb szoftverellátottsággal rendelkező gép.

c128_01.jpg

1985-ben született meg, három évvel a C64 után, akinek a nagytestvére lett. Ez a három év a CBM cég talán egyik legsűrűbb és legtöbb változással zajló időszaka volt: miközben a C64 robbanásszerűen hódította meg az egész világot és pumpálta a pénzt, a vállalattól távozott a kulcsember – Jack Tramiel a konkurrens Atarihoz igazolt. Amit hátrahagyott, különféle beindított projektek és zűrzavaros, félkész tervek garmadája, melyekkel az utódai azt sem tudták eldönteni, egyáltalán mihez kezdjenek. Ez először a 264-es sorozat (a Plus/4 és a C16) csúfos kudarcához vezetett: Tramiel azt eredetileg egy extraolcsó üzleti vagy oktatói gépnek szánta – helyette a c128_02.jpgC64 utódaként próbálták meg tálalni. Minthogy annak pedig semmiképp sem felelt meg, így repülnie kellett… egészen a közép-európai iskolákig meg sem állt. A következő jelölttel már tanultak a leckéből, és teljes, visszamenőleges kompatibilitással látták el, ám úgy, hogy közben jelentősen többet tudjon nyújtani. Időközben viszont örökbe fogadtak egy „barátnőt” (az Amigát), és őneki sem szerettek volna berken belül vetélytársat gyártani – ezért ez az új gép meg egy extraolcsó „személyi számítógép” lett. Hogy ez még biztosabb legyen, szépen rá is írták azt a házára. A túlhajszolt Frankensteinként körülményeskedve összefércelt teremtménynek kétfajta különböző szíve volt, és háromféle üzemmódban tudott működni, sőt, ötféle különböző memóriával és két eltérő videovezérlővel… háromféle oprendszerrel (kicsit később, miután a GEOS felbukkant) stb.

Szerencsére itt már nem (annyira) önkényesen dolgoztak, és felmérték a potenciális vevők elvárásait is előtte (ebben tehát Tramiel már nem vett részt, a főkolompos a korábban a Plus/4-en is munkálkodó Bil Herd volt). c128_03.jpgEzek között szerepelt a 64-es kompatibilitás (igaz, eredetileg még nem volt tervben, bölcsen meggondolták magukat a kellemetlen tapasztalatokból okulva); a CP/M rendszer támogatása (ezt a 64-es mellé adták korábban egy külső cartridge-en, azonban az addigra használhatatlanná vált, az újabb revíziókkal már nem passzolt); a 80-oszlopos grafikai kijelzés (a profi gépeknél ez alapelvárás); a botrányosan lassú háttértárak cseréje; rugalmasabb bővíthetőség. Mindegyiket megoldották, egész jól – csupán kisebb mellékhatásokkal tarkítva.

c128_04.jpgAz új processzor (a MOS 8502) natív módban kb. 2 MHz-et tud (vagy 1 MHz-et, ami egyezik a 64-ben található 6510 órajelével). A CP/M végett kellő Zilog Z80A lett a másik CPU, mely furamód épp a 64-es kompatibilitás okán került rá a belső alaplapra kívülről (a bootoláskor felmerülő problémákat így tudták csak megoldani, és a bővítőport használatát is). A többi régi chipet jórészt meghagyták vagy modernizálták (VIC-IIe, SID, CIA, PLA), pár újsütetű harcostárssal kiegészítve (a VDC a grafikához és az MMU a kiterjesztett memóriakezeléshez). Sajnos azonban a két processzor nem működött egyszerre, csak felváltva (holott remek dolog lett volna az egyikkel a másikat ko-processzor gyanánt használni!); a nagyobb pulzust meg a VIC-IIe nem bírja, így mindkét CPU a fele órajelén ketyeg alapból (a Z80 is, 2 MHz-en 4 helyett). A kétféle videokimenethez két eltérő monitor kellett (vagy egy olyan, ami átkapcsolható: duál – pl. a 1902 volt ilyen). A VDC chip túlforrósodott és szinkronproblémákkal küzdött… Ráadásként addigra a CP/M jórészt elavult, és egyre kevesebben használták: a jó öreg (8-bites) Z80 és CP/M duót ütemesen kiszorította a (16-bites) x86 és az MS-DOS. (Alkalmasint létezett egy „másik” „C128” – valójában az egy Commodore B128-80 jelű üzleti gép volt – korábban, már 1982-ben, egy elviekben hasonlóképp bővíthető, multiprocesszoros implementációként, többek között ugyancsak egy Z80-as vagy egy Intel 8088-as opcióval, ami akár MS-DOS-t is futtathatott volna… Sajnos megbukott, bár roppant elegánsan nézett ki. Mindennek a tetejében – igaz, prototípusként – átmenetileg még létezett a kettő közt egy Commodore D128 jelű gép is, ami pedig pontosan a C128 előfutára a tervezőasztalon.)

c128_05.jpg

A statisztikák alapján a C128 a világon a legszélesebb mennyiségben elkelt CP/M gép – ehhez mindjárt hozzátehetjük a szomorú tényt, hogy alighanem egyúttal a legkevésbé kihasznált. (Kár érte, mert komoly, már meglévő programbázis volt a velejárója!) Mindazonáltal tényleg sokoldalú, remek mikroszámítógép, és a bővíthetőségére sem lehet panaszunk. Ezzel párhuzamosan a C64-esek más sirámai is orvoslásra kerültek: az új gép immár kivitelben strapabíróbb, tartósabb – a hulladék tápegységet végre normálisra cserélték, és minőségibb billentyűzetet kapott; a teljességgel értelmetlen (sőt, egyenesen káros) alufóliázott kartonlemez helyett rendes belső fémborítással (igaz, erről utóbb szintén kiderült, hogy mégis jobb lesz inkább kiszedni a gépből…) stb. Egészében véve, kívül-belül minden kissé igényesebb, drágább lett; majd ehhez társult külcsínben az – Amigához igazodó – új dizájn.

c128_06.jpg

Memória. A fent említett, ún. 6509-es (a PET gépeket leváltani kívánó, és ún. „nagy”) CBM-II vonalból öröklődött ide az a tulajdonság (ami csak a kis példányszámban gyártott MOS 6509 proci speciális sajátossága volt eredetileg, és itt pedig a hozzáadott MMU memóriamenedzser-chip közreműködésével jött létre), hogy a memóriabankok lapozása révén elviekben akár 1 MB belső memória megcímezhető (tizenhat 64 kB-os bankkal legfeljebb, melyek közül ténylegesen kettőt vagy négyet töltöttek be gyárilag: ezáltal a különféle „B” modellek esetében 128 vagy 256 kB-os alapkiépítéseket elérve). A C128 alapmodell mintegy 144 (a DCR változatban pedig 192) kB belső memóriát tartalmazott összesen (azért csupán „közel”, s nem pontosan, mivel a 2 x 64 kB-os bankhoz és a 16 vagy 64 kB videomemóriához tulajdonképpen még hozzá kéne adni kétszer fél kilobájt színramot, valamint az utóbbi esetben a beépített lemezegység RAM-ját is). A „hivatalos” módszerekkel mindezt 320 kB körülire lehetett (volna) hizlalni (még két 64 kB-os bankkal és a video-RAM 64 kB-ra növelésével), sőt, voltaképpen annyinak is tervezték még eredetileg, csak költségcsökkentési célból tettek bele kevesebbet végül is. Sufnituning eszközökkel ugyanakkor vannak, akik egészen az 1 MB-os álomhatárig is elmerészkedtek – igaz, ennek gyakorlatban nem sok értelme, hisz aligha akad szoftver, ami kihasználná ezt.

c128_07.jpgÉrdekesebb némiképp a külsődleges memóriabővítések lehetősége. Erre is van hivatalos megoldás, a REU (RAM Expansion Unit) a Commodore cég saját fejlesztésében. Ezt a cartridge slotba kellett beledugaszolni (mind a C64-hez és mind a C128-hoz készítettek verziókat, noha ezek többnyire a másik géptípussal szintén működnek), és további 64, 128, 256 vagy 512 kB-ot adott még a rendszerhez. (Érdekessége, hogy a puszta memóriabővítésen felül kapunk egy többcélú DMA-vezérlőt is általa, mely afféle processzorgyorsítóként szolgál, összefüggő adatterületek villámsebességű ide-oda másolására.) Az elméleti maximuma ennek 16 MB lett volna – ugyanis a 24-bites címzésmódja ennyit enged elérni –, jóllehet már akkorákat sosem gyártottak. Későbbiek során megjelentek azonban a CMD cég RamLink és SuperCPU kártyái (utóbbiban opcionálisan beépített SuperRAM modullal), melyek programozástechnikailag hasonlóak, csakhogy fizikailag a korabeli 486-os PC-khez való SIMM RAM-okkal futnak. (Majd a legutóbbi, modern időkben már mindenféle emulációkkal, SD/Micro-SD flash-kártyákról lehetséges ugyancsak a 16 MB-ot elérni.) Miután a REU nem volt kapható, a GEOS operációs rendszer mellé bevezették annak pótlására a GeoRAM bővítőkártyákat: ezekkel a 4 MB elméleti határig lehetett (volna) elmenni. (Végső soron ez a kettő akár kombinálható is egymással, így elviekben elképzelhető egy 20 MB-ra felturbózott gép is, igaz, ehhez megintcsak nem találunk olyan szoftvert, ami használná.)

A már érintett GEOS-128 mellett érdemes még megemlékezni a kanadai Craig Bruce által (Public Domain, azaz teljességgel ingyenes és szabad felhasználású szoftverként) írott ZED-128 nevű szövegszerkesztő alkalmazásról, mely – igyekezvén minden bitet kipréselni a rendelkezésére álló kapacitásból – nemcsak gyors és olajozott, hanem relatíve kényelmesen tudunk vele akár több száz kilobájtos, sőt, több megabájtos (!) méretekre rúgó dokumentumokkal dolgozni – ráadásként mindezt egy 80x45-ös non-sztenderd (vagyis pixelekben mérve 640x405-ös felbontású) színes karakteres képernyőn (a gépünk kiterjesztett grafikai vezérlője segítségével, amennyiben akad megfelelő monitorunk hozzá).

c128_08.jpg

VDC chip. Külön megér egy misét a C128 másodlagos videochipje. Éppenséggel ez a (korabeli legfejlettebb!) PC-s környezetben használt CGA megjelenítési szabvány egy Commodore-os implementációja nagyjából – mely az eredetin jócskán túllépett. (Igaz, mire piacra dobták, addigra már kijött az EGA szabvány helyette, azonban a VDC még azt is lekörözte számos szempontból.) Az első (ISA-buszos) CGA (azaz Color Graphics Adapter) c128_09.pngkártyák már 1981-ben megjelentek az IBM PC számítógépekhez (mint a Wikipédiában olvasható, ez „a cég első színes grafikus kártyája és egyben az első, színes megjelenítő szabvány volt a személyi számítógépek világában”), amelyet az EGA (Enhanced Graphics Adapter) 1984 vége után követett. Természetesen akkoriban ezek igen drágák voltak, aránylag még ritkák, különlegesek; s ha megnézzük egy ilyen kártya fényképét, úgy azt látjuk, hogy meglehetősképpen „hatalmasak” is – e terjedelmes méretű és sok-sok alkatrészből felépülő nyomtatott áramkörök bizony egy-egy CBM gép komplett alaplapjával vetekednek helyfoglalásban és komplexitásban (és alighanem áramfogyasztásban is). Nos, a Commodore cég saját megoldása ugyanezt a tudást egyetlen kis chipben tömörítette.

c128_10.jpg

Egy másik olyan forrás, ahonnan ez eredt, az a megelőző (PET sorozatú) üzleti és oktatási CBM géptípusokban alkalmazott CRTC vezérlőchip volt: ez a MOS Technology 6545 jelű integrált áramkör pedig ugyanarra az általános Motorola 6845-re épült, amelyet az IBM-nél többek közt a fent említett CGA (és korábban az MDA) kártyákhoz is felhasználtak… Egy szimpla, monokróm – de minőségi – karakteres kijelző, mely 80-oszlopos kijelzésre képes (mint ahogy az üzleti és irodai gépeknél ez kezdetektől alapkövetelménynek számított). A VDC chippel tehát részint ennek leváltására is készültek: egy modernebb sorozatú üzleti gépbe építve (ami aztán nem vált valóra). Érdekesség ennek kapcsán, hogy kezdetben a Commodore cég úgy vezette be a köztudatba, mintha kizárólag szöveges-karakteres (azaz text-only) megjelenítőről lenne szó; egyedülálló grafikai képességeit csak később – mások – fedték fel…

c128_11.jpg

Mind a VDC chip, és mind pedig az MDA/CGA/EGA kártyák architektúrája gyökeresen eltérő a VIC-20-ban és C64-ben (és a C128-ban is elsődleges kijelzőként) alkalmazott VIC/VIC-II(e) IC-kéhez képest: önálló, dedikált, belső videomemóriával (mely a „rendes” RAM-tól független, és közvetlenül nem elérhető a CPU számára) és c128_12.jpgregiszterekkel (amelyeket szintén közvetetten lehet csupán programozni egy-két I/O-kapun keresztül); rasztermegszakítások és sprite-ok nélkül. A 16-színű paletta is másfajta árnyalatokat hordoz: négy bit digitális RGB-I információt (Red-Green-Blue és Intensity, egy-egy bit). Ezáltal az RGB-I kimenete közvetlenül CGA monitorra küldhető, igaz, csak az amerikai (NTSC) gyártmány esetében (miután egy CGA monitorhoz fixen 60 Hz-es képfrissítés szükséges). A gyári CGA kártya 16 (az EGA pedig 64) kB RAM-ot tartalmazott alapból, s legfeljebb 640x200 (illetőleg 640x350) felbontást nyújtott (elég kevés színnel). A VDC chip kétféle változata (a „lapos” gépben és a D-ben lévő 8563-as, és a DCR-ben lévő 8568-as) szintúgy 16 és 64 kB RAM-mal felszerelve készült, sok hasonló tulajdonsággal… Aztán kiderült, hogy nemcsak jelentősen kisebb, kompaktabb, de sokkalta flexibilisebben is programozható. A benne rejlő c128_13.jpg„varázslatra” akkor derült fény, amikor a CLD (Chip Level Designs – ez nem a CMD!) cég 1987-ben kiadott egy lapkát, amivel a 16 kB-os VDC chip 64 kB-ra felbővíthető – illetve egy ehhez való szoftverkiegészítőt is Graphic Booster néven (egy BASIC-kiterjesztés, eredetileg a svájci Thomas Giger fejlesztése 1986-ban, amelyet a német RUN magazinban publikált). Ezzel aztán mindenféle őrült felbontások lehetővé váltak: úgymint 720x720 teszemazt, vagy 752x700 stb. (Utóbbinak számoljunk egy picit utána, mert vicces: épp néhány bájttal több helyet igényel a 64 kB-nál, azaz ilyenkor az utolsó sor néhány pixele már nem ábrázolható…) Más (kisebb) felbontások esetén még ehhez társul akár több ezernyi szín (mely az egyik legextrémebb verzióban állítólag 65000 – igen, hatvanötezer). A maga korában ez mindent felülmúlt: a PC-n sztárolt HGC (Hercules monokróm) kártya is csak 720x348-at bírt el legfeljebb, az Amigákról, Atarikról nem is beszélve. Mindezek közt a C128 volt messze a legolcsóbbik árfekvésű és a legkönnyebben elérhető gép (még ma is az). Ezzel immár CAD tervezési célokra is ajánlgatni kezdték. (Létezhetett Home Designer néven rá egy professzionális szintű CAD program a BRiWALL-tól – a jelek szerint ma már sajnos nem hozzáférhető.)

c128_14.jpg

Végső soron, ami oly remek a VDC-ben, az az, hogy rendkívüli rugalmassággal variálhatók (és kombinálhatóak egymással) a különböző vízszintes és függőleges felbontások, frekvenciák, színmélységek stb. Sőt, még hardveresen némi (Amigákat felidéző) Blitter-szerű tulajdonságai is vannak (CPU-független blokkmozgatás a videomemóriában), továbbá speciális eljárással interlace típusú (két félképből összeálló átfedéses) üzemmódokat is elő lehet hozni. (Többek között ilyen eszközökkel éri el a fent említett Graphic Booster nemcsak azokat a bizarr felbontásokat, de a tizenhatnál jelentősen többnek látszó – virtuális – színkészletet is. Szintén ezen alapul egy 640x480-as, színes, IHFLI nevű formátum.) A 2001-ben megjelent – majd 2006-ban újra átdolgozott – híres Risen from Oblivion című demó a Crest & Oxyrontól látványosan felvillant egy néhányat a számos lehetőségből.

ROM-halmaz. A C64 egyik nyűgje, hogy (amúgy is egy kissé igénytelen konstrukcióját) az évek során egyre jobban óccsósították: nemcsak kisebb lett – és integráltabb, takarékosabb – az alaplap, és egyre kisebb fogyasztásúak az IC-k; hanem már a kezdetben még alkalmazott foglalatokat is kispórolták belőle. Eleinte csaknem minden fontos alkatrésze cserélhető volt (igen, még a processzor is például), míg végtére már majdnem mindent fixen beforrasztottak (szerencsére legalább a SID chip kivétel volt ez alól). A C128 alaplapja mégsem ezt az utat követte: nem változott túl sokat a saját kezdetéhez képest (leszámítva természetesen a teljesen új D és DCR modell megjelenését). Különösen örvendetes, hogy az összes ROM (vagy EPROM) cserélhető foglalatban maradt mindvégig – ezt jócskán ki is használták, mert számos változat és revízió született a Kernalból, a Basicből, a karaktergenerátorból is egyaránt (pl. a különféle nemzeti karakterkészletek és billentyűzetkiosztások végett). Mi magunk is könnyűszerrel – puszta kézzel – cserélhetjük őket: nem kell forrasztgatni JiffyDOS-hoz semmit sem. És ami a legszebb: direkte van egy (gyárilag még betöltetlen!) üresen hagyott foglalat a számunkra (az az ominózus „U36” jelzésű). Ez az ún. Function-ROM helye – kimondottan saját szoftver részére. Elhelyezhetünk oda magunknak egy tetszőleges, futtatandó boot-kódot; miáltal a külső (cartridge) Expansion Port szabad maradhat más bővítéseknek.

c128_15.jpg

Sok ötletes megoldás keletkezett utóbb ennek betöltésére. Egyik legismertebb volt régebben az ún. Servant nevű chip (vagy más néven SuperChip) – házi készítésű EPROM, tele hasznos segédprogrammal (fájlmenedzser stb.). (Manapság már nem annyira hasznos, mivel vannak sokkal jobb és újabb eszközeink e célból.) Hasonló volt többek közt a KeyDOS (amolyan DOS-Wedge kiterjesztés-szerűség), vagy a Turbo Assembler 128… stb. De a két legjobbik – szerintem! – a BASIC 8 és a GEOS-128 v2.0 DeskTop volt. Utóbbi a kellemetlen GEOS-lemez boot-folyamat nagy részét megtakarítja a számunkra – bekapcsolás után másodpercek alatt indulhat a rendszer (lemez azért kell hozzá). Előbbi meg még érdekesebb: a Walrus Software által írott (és a Free Spirit Software által forgalmazott) BASIC-kiterjesztés ugyanis a gyári 7.0 azon hiányosságait orvosolja, miszerint az nem tartalmaz grafikai utasításokat a VDC chip kezeléséhez (az eredeti parancsok a VIC-IIe képernyővel működnek), s emellé még beépített egér-kezelést és más hasznos dolgokat is kapunk (többek között szintén kezeli a 64 kB-os videomemóriát is – hasonló a Graphic Boosterhez). Járulékos előnye, hogy – miután eleve konstans VDC-használatra van berendezkedve – a CPU-t is állandóan gyorsabb, 2 MHz-es fast üzemmódban lehet vele tartani.

c128_16.jpg

Ami végképp felteszi a koronát az egészre, az a zseniális EPROM, ami mindkét fent említett kódot (a GEOS-t és a BASIC 8-at) egyesítve tartalmazza, és egy külső kapcsolóval választhatunk közülük… (Avagy tetszés szerint nélkülük is indulhat a gép.) Némi keresgéléssel az eBay-en ez manapság is kapható.

c128_17.jpg

Játékok. E kimagasló értékekkel bíró számítógép tragédiája, hogy mindezeket a mesés lehetőségeket – amelyeket korabeli ár/érték arányában mérlegelve egész olcsón s könnyen megkaptak – szinte teljességgel negligálva hagyták parlagon heverni a fejlesztők (ennélfogva kényszerűleg ugyebár a felhasználók is). Bár éppenséggel nem mondhatjuk, hogy anyagilag bukás lett volna a C128 a cégnek, hiszen ma már több, mint 5 millióra becsült összesített eladásaival azért igencsak szépen fogyott belőle a gyártásának néhány évében a piacon (sőt, ha a C64 ehhez képest épp egy egész nagyságrenddel nagyobb keletjét nem néznénk, azt is mondhatnánk, a CBM gépek kifejezett sikerszériája lett); mégis, túlnyomórészt gyakorlatilag a 64-es üzemmódban használta csak csalódottan mindenki; paradox módon éppen abban állt a veszte, ami egyúttal az egyik nagy előnye volt. Alig készült natív szoftver rá: mindenki a 64-es kompatibilitásra hagyatkozott inkább helyette. („Minek fejleszteni pluszban, hogyha anélkül is megveszik…?”)

c128_18.jpg

A kommersz játékprogramok közül, ami valamelyest mégis támaszkodott rá, azok többsége is inkább csak az elérhető néhány extra funkcióval terjesztette ki a 64-es alapokon álló játékmenetet (némi processzorsebesség-növelés és pluszmemória). Ha 128-as játékokat keresünk, akkor – érdekes módon – viszonylag nagy arányban találhatunk kalandjátékokat közöttük (sajnos viszont magyar nyelvűt egyet sem). Talán két fő oka lehet ennek: az egyik, hogy ezek a fajta játékok (és különösképpen a szöveges kalandjátékok!) a kor hardvereihez képest kiemelkedően magas számítás- és memóriaigényűek voltak, azaz mindennél jobban kellett nekik ez a plusz (nem beszélve továbbá a 80-oszlopos megjelenítésről és a gyorsabb lemezkezelésről… stb.); a másik pedig az, hogy ez már akkor is inkább rétegműfaj volt, így nem fogytak túl magas példányszámban többnyire egy platformon… Utóbbi hátrányt pedig azzal igyekeztek áthidalni a kiadók, hogy ugyanazt az engine-t lehetőleg minél többféle környezetbe portolták, ebbe beleértve sokszor nemcsak játék-, hanem oktatási, üzleti és irodai gépeket (emezekhez egyébként is közel állva követelményben).

c128_19.jpgNatív 128-as üzemmódra portolt néhány játék pl. a Kikstart 2, a Flight Simulator 2, a The Last V8, vagy az Ultima V. A szöveges kalandjátékai közül legtöbbet az Infocom cég vitt át (pl. a Beyond Zork, a Bureaucracy, a Trinity vagy az A Mind Forever Voyaging említendő innen). Sajátos megoldással élt a Rocky Horror Show: a 128-as verziónak színes, míg a 64-es verziónak monokróm grafikája volt, hogy mind a kettő töltögetés nélkül elférjen a memóriában. Pár 64-es játékprogram készült úgy, hogy némi előnyt kovácsolt a gyorsabb processzorból, ami éppenséggel nem volt olyan egyszerű, ugyanis a 2 MHz-re való átváltással „elromlott” a VIC-IIe chip képe: ennek elkerülésére egy olyan trükköt kellett alkalmaznia a programozóknak, hogy a gyorsabbik sebességet csak a látható képernyőterületen kívül járó elektronsugár idejére engedélyezték, s a fennmaradó időszelet alatt visszaváltottak az 1 MHz-es módba (ezt egy célzatosan beállított rasztermegszakítással tudták elérni). Egészében véve kb. 30-40 %-ot lehetett így nyerni a sztenderd C64 környezethez képest. Például az Elite 128 ügyesen és hatékonyan kiaknázta ezt (nagymértékben növelve a játékmenet élvezhetőségét).

A C128 nem annyira a játékosok, mint inkább a hobbiprogramozók kedvenc gépe lett. Rengetegen írtak kisebb-nagyobb felhasználói és játék- (meg mindenféle egyéb) programokat lelkes amatőrként otthon BASIC-ben, s ehhez ennél alkalmasabb gépet nem is nagyon találhattak volna maguknak (szemben pont mindjárt a C64-gyel, ami viszont hírhedten mostoha és puritán volt BASIC programozás terén). A gépi kódú programozást pedig beépített monitorprogram segítette (akárcsak a Plus/4-nél), amelyet a C64-ből szintén kihagytak (ámbátor e 4 kB hűlt helye a $C000-tól kezdődőleg köztudottan ott tátong). Miután a grafikai (és az egyéb) BASIC-kiterjesztések elterjedtek, még kedvezőbb lett számukra a helyzet – igaz, kevés élvezhető gyakorlati eredményre vezetve. Annak idején a RUN magazinban lehetett még olvasni egy készülő, új kalandjátékról Maidstone Quest címmel, ami BASIC 8-ban futott volna 64 kB-os VDC-vel, ám a jelek szerint sajnos végül sosem készült el.

c128_20.jpg

(előzmény: Gép az emulánsok ellen; a téma folytatásai: Karácsonyi turbó és Turbo Chameleon 64)

Címkék: pc commodore ibm amiga c64 pet basic 1985 plus/4 x86 gfx cga demo scene zed cmd vdc c128 6510 jack tramiel ms-dos geos 65xx z80 home computer cp/m 6509 reu c65 ega bil herd graphic booster

A bejegyzés trackback címe:

https://rosetta.blog.hu/api/trackback/id/tr705556261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ZimiOmega 2014.01.31. 11:17:07

Hű, jó későn bukkantam rá a cikkre, de minden elismerésem, sok érdekesség van benne.