Pontosabban mass storage: nagy tömegű adat, sok állomány tárolása egy helyen. Annak idején ez kétféle dolgot jelenthetett volna számunkra: vagy nagykapacitású hajlékonylemezt (pl. 1581, SFD-1001 vagy CMD FD-sorozat), vagy merevlemezt (pl. CMD HD). Esetleg még átmeneti tárolásra használt memóriameghajtót (CMD RamLink). Ami közös bennük, az, hogy drágák, ritkák, különlegesek, így a felhasználók nagy többsége még a hírüket sem hallotta… (Tipikusan többnyire a BBS-ek üzemeltetőinél volt fellelhető ilyesmi.)
Ma viszont már nem gond, legalább egy féltucatnyi különböző megoldásból válogathatunk, és mindegyikük könnyen hozzáférhető. Tekintsünk át néhányat:
SD2IEC: Mint a nevéből is kiderülhet, SD-kártya csatolása IEC-buszon keresztül. Ma már mondhatjuk, hogy ez a sztenderd, mint korábban is megírtam már, azért, mivel ez a legolcsóbb és nagyon könnyű használni. Több hasonló nevű eszköz létezik még: pl. az MMC2IEC (ugyanez, csak MMC-kártyával, a közvetlen elődje), a uIEC (azaz micro-IEC, ami egész pici, így a számítógép belsejébe könnyen beépíthető), vagy a C64SD (mely kábelezés helyett közvetlen a gép hátuljába dugható). Az SD2IEC-nek is számtalan variánsa létezik, de belül mindegyiknek ugyanaz a „lelke”: egy Atmel AVR ATmega644 mikrokontroller (az MMC2IEC-ben csak ATmega32 van). Ennek van egy frissíthető firmware-e, mely vezérli, és általában két nyomógomb is tartozék (a virtuális lemezlisták előre és hátra való léptetéséhez).
Miután az előző cikkben elegendő tudnivalót leírtam, azt nem ismétlem most itt meg. Csak két dolog. Egy konklúzió lemaradt: az, hogy SJLOAD-dal tényleg nagyon gyors – a floppy alapsebessége közel 25-szörösére képes (azaz minden program pár másodperc alatt berántható róla így). Másrészt érdemes egy néhány változatát végigtekinteni, hogy jobban lássuk, mit kapunk és mennyiért.
Kis hazánkban legalább két gyártója is akad. A legegyszerűbb alaptípust megvehetjük már a Kotek-féle webshopból néhányezer forintért, ami szinte ingyen van – de ne is várjunk semmi extrát ennyiért. Avagy pedig ott az SDrive 1564, amely ugyan közel háromszor annyiba kerül, de meg is éri azt, mert ő az egyik legszebb, nagyon igényesen kivitelezett és megbízható eszköz (külső tápegységgel, LCD-kijelzővel stb.). Nekem is egy ilyen van.
Még drágább (és beépítés nélkül sokkal rútabb) a uIEC hatvan dollárért (plusz postaköltség Amerikából). Elegáns és kompakt kivitel az olasz készítésű C64SD Princess (mely az eredeti funkciókat magnóemulálással is kiegészíti). És még van egy csomó… csakhogy álljunk meg egy szóra. Ezeknél az egyre fejlettebbé váló modelleknél kezdenek már elszállni egy kissé az árak. Mintha elfelejtenék, hogy az egész kütyü addig jó, míg olcsó és egyszerű marad. Ha elkezdünk a húszezres határ fölé kúszni, akkor az már nem annyira vicces, hiszen ehhez nem kell olyan sokat hozzátenni, hogy helyette megkapjuk az IDE64-et, ami pedig nagyon sokkal többet nyújt.
IDE64: Erről magában egy külön cikket lehet írni. (Talán meg is teszem később, ezért most csak röviden.) A legfontosabb tulajdonsága, hogy a bővítőportra csatlakozik (más szóval egy cartridge), s mint olyan, közvetlenül hozzáfér a memóriához a DMA (Direct Memory Access) révén, ezért az egyáltalán elérhető legmagasabb átviteli sebességre képes. Veszettül gyors, tényleg, hisz a floppy-sebességek több százszorosával tud írni-olvasni. Két IDE csatornáján keresztül legfeljebb négy (páronként egy-egy master/slave) külső háttértárat lehet vele egy időben kezelni, mely lehet akár merevlemez vagy optikai eszköz is (CD, DVD). Az újabb verziókon az egyik csatlakozó CF-kártyafoglalatra van már cserélve, így a legcélszerűbb hozzá ilyet használni (ami nemcsak kisebb és csendes, de a belső tápellátása is megoldott).
Ezenkívül van rajta egy mini-USB csatlakozó is, mely ún. PC-Link kapcsolatot létesít: azaz összeköthetjük rajta keresztül egy PC-vel, ahonnan egy mappát megosztva, azt közvetlenül láthatjuk a C64/128 gépünkről (ehhez Windows alatt el kell indítani egy IdeServ nevű kis segédprogramot). Saját oprendszere van, egy nagyon szofisztikált, BIOS-szerű beállító menüvel (mely az ismert magyar programozó, Soci munkája), és számos extra lehetőséggel (pl. beépített támogatás SuperCPU-hoz, JiffyDOS-hoz stb.).
Ami viszont hátrány lehet, hogy a cartridge portot elfoglalja (így nehéz összetársítani egyéb kártyával), illetőleg C128 esetén, hogy kizárólag C64 üzemmódban engedi a gépet bootolni. (Továbbá a használata kissé bonyolult, és külön meg kell tanulni, de megéri.) Szintén némi kellemetlenséget okoz, hogy egy saját, ún. CFS fájlrendszerrel dolgozik, ami semmi mással nem olvasható, emiatt a háttértárak formattálását és a fájlmásolást is a C64-en kell végezni, azaz nem tehetjük meg, hogy kivesszük a kártyát, és átdugjuk egy PC-re. (Szemben az SD2IEC-kel, mely jól elvan a FAT32-vel.)
IEC-ATA: Egyesíti magában a fenti megoldások összes hátrányát: külső IEC-buszos eszköz (hasonlóképpen az SD2IEC-hez), ellenben nem támogat gyorstöltőket (csak az alapsebességen megy), és nehézkes, régi IDE merevlemezt tudunk vele csatolni (de egy extra adapterrel persze át lehet alakítani szintén CF-kártyára), ráadásul azt is saját formázással, kizárólag PRG és SEQ állományok tárolására. Alapvetően egy kezdeti próbálkozás volt még nagyjából a többiek előtt, vagyis mostanra már elrepült felette az idő vasfoga. (Ami miatt érdemes lehet megépíteni, az otthoni barkácsolás öröme, és nem a használhatóság.) Illetve született egy IEC-ATA V2 változat, mely már JiffyDOS-t is támogat (valamint a 1541-III nevű eszköz, ami történetileg egy átmeneti állapot az SD2IEC felé).
64HDD: Erről megintcsak lehetne értekezni hosszan, de nem itt most. (Talán később visszatérünk rá.) A különlegessége, hogy egy egész PC-t kapcsol fájlszerverként a Commodore-unkhoz.
Szerencsés, ha minél régebbi a PC, mivel annál kompatibilisebb, ugyanis egy DOS alkalmazásról van szó. (Elvileg egy nem túl régi PC-re is lehet telepíteni még DOS-t, vagy Win98-at DOS módban, vagy más hasonló rendszert, de a processzorok energiatakarékossági funkciói, az x86 utasításvégrehajtás machinációi a pipeline-osítással és az elágazásbecsléssel, a gyorsítótárak, és a többi ilyen modern huncutságok elrontják a program cikluspontos fix időzítését, amelyet az emulációhoz használna.)
Többnyire a Pentium I-II-III gépekkel még eléggé jól szokott működni. Ilyesfajta retro-PC-t sokan tartanak fenn otthon, például a Star Commanderhez, vagy régi DOS-os játékprogramjaik futtatásához. Emellett még kell egy XE1541 kábel a párhuzamos portra, ami szintén kéznél szokott lenni SC végett – csak jelen esetben a másik végének a Commodore géphez kéne mennie. (Ha a kettő közé iktatunk egy lemezegységet, úgy mindkét célra tudjuk használni.)
A többi megoldáshoz hasonlóan fog megjelenni rajta keresztül a PC-n lévő teljes fájlrendszer, sőt, még annak egyes egyéb erőforrásai is. Akár még a benne lévő A: floppy meghajtót is elérhetjük úgy, mintha egy 1581-es lenne. Vagy a CD/DVD meghajtót. De lekérdezhetjük a PC valós idejű óráját, sőt, még az egerét is tudjuk használni (mindezt speciális utasításokkal a parancscsatornán keresztül). Létezik egy nagyon komoly tudású 64HDD Professional verzió is belőle, mely fizetős, azonban a 64HDD Free változata ingyen letölthető, kipróbálható (és általában az is elég, amit tud).
VICE: Igen, még a kedvenc emulátorunk is tud ilyet. Mindössze a Periferal Settings menüpontnál kell beállítani a Use IEC Device és a Directory opciókat, így egy virtuális fájlrendszeren keresztül láthatjuk a Windows saját katalógusát, és tudjuk írni-olvasni a fájlokat, vagy böngészni a mappákat a fentiekhez hasonlatos módszerrel (és az elérhető leggyorsabban természetesen).
Vagy egy másik – sokkal ajánlottabb! – lehetőség rá, hogy ide eljussunk, ha nem piszkáljuk a beállításokat, hanem eleve a .prg kiterjesztéshez hozzárendeljük az x64.exe (vagy tetszés szerint valamelyik másik) programot a Windows környezeti menüben, ezáltal egy-egy PRG fájlra duplán rákattintva tudjuk rögtön futtatni is azt. (A Windows betölti a VICE-t, mely az aktuális mappát automatikusan és ideiglenesen beüzemeli a meglévő lemezbeállítás helyett, majd a PRG fájlt onnan betölti és el is indítja. Vagyis majdnem olyan, mintha natív futtatnánk a Windowsban…)
Amitől még szép lesz ez a dolog, hogy ugyanazt a mappát tetszés szerint használhatja másik alkalmazás is. Például az emulátort futtathatjuk akár több példányban is a PC-n úgy, hogy közben mindannyian ugyanazt a közös mappát látják, sőt, ezenkívül megoszthatjuk akár egy vagy több valódi C64/128 gép felé PC-Linken keresztül (ha mindegyikben van egy IDE64…). Ez hasonlónak látszik ahhoz, mintha IEC-buszos kapcsolaton osztanánk meg több gép közt egy háttértárat – csak épp sokkal gyorsabb, gördülékenyebb. (De utóbbit is megtehetjük, például egy SD2IEC és egy QuadPortIEC segítségével. Mint ahogy egy 1541-es meghajtóra lehet kötni kettő gépet egyszerre.)
Végső soron ezt a közös mappát akár több gép közti adatcserére is lehet használni (afféle kis kezdetleges helyi „hálózatot” szimulálni átmeneti fájlok írás-olvasásával), mely lehet egy multiplayer játékrendszer egyik alapja.
T64: A kakukktojás: ez egy fájlformátum, mely még eredetileg a C64S nevű (egyik legrégebbi) emulátor mellé készült, a magnóról való töltés emulálására (vagyis inkább ahelyett). Valójában elég primitív, és pusztán egy gyűjtő, mely a belsejében PRG fájlok akár százait is tartalmazhatja. Ha van valami fájlmenedzser kéznél, ami erre alkalmas (pl. 64Copy vagy DirMaster), akkor azzal megtekinthetjük a tartalmát, vagy ide-oda másolgathatjuk a fájlokat. A T64 gyűjtőformátuma arra jó, hogy valamilyen „mass storage-hoz hasonlító” hatást tudjunk vele elérni egy olyan emulált környezetben, ami maga nem támogat ilyesmit.
Itt a felsorolás végén térjünk még ki röviden a két nagyágyúra is: a Turbo Chameleonra és a 1541-Ultimate-re. Ezek sokkal drágább, nagyobb volumenű, multifunkciós eszközök az eddigieknél, és alapjában véve sokkal többet tudnak, viszont sajnos pont a „mass storage” jelleg terén vannak némi hiányosságai mind a kettőnek. Ahogy ezt már korábban a Chameleon-tesztem végén külön meg is említettem panaszként. Mindkettőnek vannak csatlakozási lehetőségei valamilyen flash-kártyához (vagy SD, vagy MicroSD, vagy USB révén), és vannak kellemesen használható, beépített alkalmazásai azok böngészéséhez. Ami egész addig nagyon jó, míg közvetlenül, kézzel csináljuk a kártya saját menüjéből. De a futó programoknak nem sok lehetőség jut. (Legalábbis egyelőre – hisz ez csak a firmware kérdése, mely állandóan fejlődik, és reméljük, hogy később erre is majd jobban odafigyelnek.)
(előzmény: SDOS aka Zámbó Jiffy újra összeáll)
