A kis gyufagyáros lány

 2017.06.29. 04:11

Élt egyszer egy király: nem volt éppen kimondottan rossz szándékú, viszont bölcsnek avagy belátónak sem igazán volt mondható: konok volt és önfejű, a legkevésbé hajlott rá, hogy tanuljon a hibákból. Csökönyösen ragaszkodott hozzá, hogy egy fiúutódra van szüksége. Ezzel aztán addig-addig próbálkozott, amíg végül tizenhárom lánya született.

Minden egyes alkalommal egyre bosszúsabb és ingerültebb lett, és csalódottabb is, és cinikusabb, keserűbb. Nem volt kíméletes ezután a névadásban, s a törődést és gondoskodást sem vitte éppenséggel túlzásba. (Igaz, nem is nagyon tudta, hogyan kellene azt csinálni.)gyuf1.jpg

Így nőttek fel együtt tizenketten eme leányok: a többnyire az ablakoknál ábrándozó Melankólia; a hiperaktív Hisztéria; az ének- és a zongoratanárai tucatjait sírba vivő Atonália; az irodalmi ambícióiból egyelőre nem túl sokat felmutató Diszlexia; a csontos vállú Anorexia; az idővel egyre rendezetlenebbé váló Entrópia; a néha kissé zavarba ejtő helyzetekben rajtakapott Nekrofília; a vele szemben viszont sokszor ártatlanul gyanúba keveredő ikrek, Aposztázia és Herézia; a folyton illatozó Fekália; a kiskorában sokat gyengélkedő, satnya Euthanázia; valamint a sajnálatosan a felnőtt kort már meg nem érő, de legalább kedves emlékeket maga után hagyó, édes, pici Kaposiszarkóma.

Egyedül a Harmónia nevet nem lehetett volna senkire sem vonatkoztatni… Igaz, egyszer óvatlanul felmerült egy írnok részéről a Tizenharmónia kifejezés esetleges használata, amit természetesen az uralkodó hallani sem akart, sőt, egy kicsit később ki is végeztette a szóban forgó tanácsnokot, amikor egy félresikeredett adóreform révén tévedésből észrevétlen módon tíz százalékkal csökkentette a kincstár éves bevételét, annak növelése helyett. (Mindezt annak ellenére, hogy a család ősi címerében két oroszlán volt látható, amint éppen átölelték egymást, ezt úgy is mondhatjuk, hogy még működött közöttük a leó-kémia.)gyuf6.jpg

Csak a tizenharmadik királykisasszonynak nem igazán volt saját neve, még egy ideig. Ennek oka az volt, hogy a király – határtalan gőgjében és mérgében, hogy megint csak egy lánya született – olyan szemérmetlen, megalázó, sőt, mondhatni trágár névvel illette, hogy ő maga is elszégyellte magát miatta egy kicsivel később, ezért nem mondta ki többé, és senki más sem merte volna kimondani többé (mi sem írjuk le ide): inkább közönségesen csak hercegnőnek, királylánynak szólította mindenki. Egész addig, amíg végül nevet adott saját magának. Sokat olvasott a könyvtárban, és elnevezte magát Alíznak.

A korábban még ráaggatott jelzős szerkezetek közül egyik volt a hisztis-biztis királykisasszony. (Azért hívták így, mert biztosítótűket szúrt a fülébe, és nem állt szóba az udvari miniszterekkel és hivatalnokokkal, vagy ha mégis, akkor általában ők húzták a rövidebbet utána. Némiképpen undorodott ugyanis a slepptől és az egész környezetétől.)

A királynak hat hitvese volt, s már egyik sem volt életben. Négyüktől lett három-három lánya, de az ötödiket már az esküvőjük napján megölte (csak véletlenül kicsúszott a száján, hogy egy kislányt szeretne), majd a hatodiktól Alíz, ami után végképp úgy érezte, betelt a pohár… A kastély kriptájában lévő öt, ezüsttel és feketével szépen befuttatott fehér urna mellé odahelyezték a hatodikat is.

Mondogatták is az udvarban a király háta mögött, hogy: „A papa morózus, a mama porózus.” (Csak Alíz nem találta viccesnek ezt egyedül.)gyuf2.jpg

Ez a leány kissé nyughatatlan természetű volt, és gyakran elszökött, hogy összevissza barangoljon egymaga a birodalomban. Épp csak annyi képeslapot írt haza, hogy még ne kezdjék el keresni. A király így sem tűrte sokáig a játékot, és szégyenszemre, katonákkal hazahozatta.

Most pedig egy jó ideje már, hogy nem hallottak róla semmit, ezért kezdett újra aktuálissá válni a kerestetése.

– Biztos megint elrabolta valaki – sóhajtott a király.

Ott lakott egy Sóvár nevű helyen a két zsörtös-börtös, öregecske kecske: Porh anyó és Gest apó – valamint a még öregebb bácsikájuk, Nyálszakáll. Azidőtájt kaptak lábra épp a pletykák, miszerint a kecskék – ha nem ezek a kecskék, akkor más kecskék – fegyvert és ópiumot csempésznek a szomszéd birodalomból. Emiatt a helyi pandúrokat kivezényelték, hogy tartsanak egy razziát. Jól körül is néztek, de nem találtak lőszert, sem lószart, vagy más törvénytelen dolgot. Csakhogy hivatalból szigorítottak az előíráson, amióta egyre több más, még mogorvább vadkecske is kezdett fel-feltünedezgetni a határban, így még alaposabban körül kellett nézniük. (Sóvártól nem messze volt Sivár, ahol szintén kecskék éltek többnyire.) A helyzetet bonyolította, hogy kiderült, a telek tulajdonjoga egy bizonyos Hufnágel-Mézga közös vállalkozás nevére van bejegyezve, amilyenről nemcsak nem hallott még senki, de a nyilvántartásban sem szerepelt. Igaz, a szenilis kecskék puszta albérlőkként laktak ott, és szemlátomást nem volt annyi sütnivalójuk, hogy felfogják a körülmények súlyát és a tények jelentőségét. Végül is a pandúrok csak egy szem, félig érett mákgubóval távoztak a kezükben a kopár tanyáról, azt elvitték egy későbbiek során esedékes alaposabb kivizsgálásra…

Hanem a sufniban meg megtalálták bezárva a királykisasszonyt. A kecskék ezek után úgy eltűntek, de olyan szőrén-szálán, hogy soha senki semmit sem hallott többet felőlük. A király pedig kelletlenül kiadta a parancsot, hogy bocsássák szabadon az előzetes letartóztatásban lévő sárkányt, akire a gyanú azidáig terelődött. Igen ám, de a kihallgatást végző pandúrok addigra már úgy összeverték, hogy azt aztán nem lehetett volna ország-világ szeme elé tárni. Ezért inkább úgy döntöttek, megvádolják adócsalással – egyrészt biztos, ami biztos, másrészt legalább így bent tarthatják még egy ideig.gyuf7.jpg

A börtönben a sárkány nemsokára furcsa balesetet szenvedett. Állítólag egyik napi borotválkozása közben megcsúszott a keze (ami mindig kissé bizonytalan volt, hisz a sárkányoknak fejletlen és suta kezük van), és a rossz mozdulattal három feje közül kettőt véletlenül levágott. A harmadik fej hiába kiáltozott segítségért, mire megtalálták, addigra már elvérzett. Voltak, akik rebesgették, nem is baleset volt, hanem a sárkány könyvelője szervezte meg az akciót, mert félt, hogy fény derül a kettős könyvelésére (ráadásul, különben is, soha senki nem látott még sárkányt borotválkozni, és nem is szőrösek), de a rebesgetők utóbb meggondolták magukat, és visszavonták véleményüket.

A királylány mélyen elbúsult a történtek után, mivel igen megkedvelte ezt a sárkányt, aki amúgy korábban már több ízben is elrabolta őt, és olyankor a kedvenc bűvésztrükkjeivel szórakoztatta. (Egyszer, mikor éppen vanília ízben rabolta el, majdnem hozzá is ment feleségül, amit természetesen az udvaroncok és a hivatalnokok soha nem engedtek volna.) Bosszút forralt a kis vörösesszőke fürtös fejecskéjében – csak még egyelőre nem tudta, hogy ki ellen, és mit találjon ki. Örök mementóul készíttetett is egy sárkányos tetoválást magának a bal vállára.

Jóllehet a leány vonzó volt és gyönyörű, nem igazán mert még gondolni se rá senki: a vadsága és undoksága, kezelhetetlensége és lobbanékonysága miatt. (És azért sem, mert mindenkinek kegyetlenül megmondta a szemébe az igazat.) A nénéi már mind elkeltek, de ő nem, és rég eljött az ideje, hogy férjhez adják már. Ki is hirdette a király, hogy az utolsó lány is eladó, és hamarosan próbatételeket adnak, részleteket később közölnek. (Hogy mi légyen a próba, azt még nem fundálták ki, mert úgy gondolták, erre azért van idő.)gyuf3.jpg

Alíz mikor meghallotta, mit terveznek, keservesen elviharzott, ismét megszökött, és úgy szánta, hogy most már aztán tényleg nem tér vissza… Azonban az erdő mélyén útonállók törtek rá. Két támadója volt: a primary bitang ember és a secondary bitang ember. Tüstént közölték, hogy itt és most a magukévá teszik, aztán kifosztják – vagy fordítva (a sorrendben még nem jutottak dűlőre). Alíz viszont felfedte a kilétét, és rutinosan ismertette velük, hogyha elrabolják, de nem bántják, úgy komoly váltságdíjat követelhetnek érte, ráadásul akár többször megismételhetik ezt a későbbiekben. Sőt, folytatta, van egy még jobb ötlete: ha segítenek neki felforgatni, és tán meghiúsítani, de legalább köznevetség tárgyává tenni ezt az egész esküvői hacacárét, akkor maga jutalmazza meg őket. (Sőt, ha elég talpraesett szélhámosok, esetleg a kezére is pályázhatnak eközben.) Mivel nem volt semmi, amit veszítsenek, mármint ama rongy életet nem számítva, amit amúgy nem becsültek sokra, ráálltak az alkura a bitangok.gyuf9.jpg

Így esett, hogy már másnap kopogtatott kérőként a primary bitang ember a kapuknál. Igen meglepődött rajta mindenki, és behívták a bálterembe, ahol éppen lakomához készültek. Kackiásan kiáltott a bitang:

– Fogadjunk, hogy ki tudom-e rántani az asztalterítőt, de úgy, hogy minden, ami áll, a helyén marad érintetlenül!

– Lássuk – bólintott a király homlokráncolva (közben jelzéseket adott le a tanácsadóknak, hogy csendben gyülekezzenek). Nekigyürkőzött a zsivány: nem volt könnyű dolga, mivel teli volt az asztal pakolva, és jópár méter hosszú volt…

Hát ott aztán repült minden szanaszét: a jó sült csirkék és Szarházy-gyíkhúslevesek, a gebakkolt stüccli és a csigapástétom, a majomagyvelő, a kengurucsecsemőszemhéj-pörkölt, a tengeritehén-kaviár, a hamuvá sült pogácsa, a vörösboros, martinis és pezsgőspoharak, a sushi, a wasabi, a ketchup és a majonéz… A király éktelenül dühös lett, és céklavörös fejjel ordított. A pandúrok meg lefogták a legényt, levitték a tömlöcbe, ott kékre-zöldre verték, aztán rázárták a vasajtót, és feléje se néztek két hétig.

Miután a király kiheverte a megrázkódtatást, és lehiggadt, kezdett neki tetszeni a gondolat: úgy határozott, hogy ez legyen a próbatétel, amin meg kell felelni a jelentkezőknek, hogy megkapják a lányát (és a földek tizenharmad részét).

Következő napon jött a secondary bitang ember. Hallotta, hogy mi történt a társával, és eltervezte, hogy ő sokkal furfangosabb lesz. Nekilátott, gondosan és óvatosan, egymás után mindent lerámolt az asztalról, és órákon át akkurátus módon jegyzetelt a noteszába, majd mikor az asztal leürült, ő szépen levette a terítőt, és összehajtogatta, aztán egymás után visszatett rá mindent. Diadalmas tekintettel nézett, mikor felébresztették a királyt (aki közben elaludt). Csakhogy ott volt ám a társaságban a messze földön híres cukrászmester, Prali és a felesége, Praliné, kik gyakorlott és szakértői tudományos gasztronómus szemmel rámutattak: nem pontosan ugyanoda helyezte az edényeket vissza, mint amilyen pozícióban azok voltak előtte. Nosza, vitték is a pribékek a zsiványt, agyba-főbe verni, le a pincébe.gyuf8.jpg

Ezek után jó sokáig nem mert próbálkozni senki. Végül váratlanul felbukkant a szomszéd király, aki bejelentette az igényét a lányra. Nem akárki volt: a másik országban uralkodó Durrfing-dinasztia sarja, a király régi cimborája (szövetségese és tanácsadója), és mellesleg egy dörzsölt, rinocéroszbőrű üzletember: egy hatalmas és busásan nyereséges módon üzemelő gyufagyár és tizenhét délceg fiúgyermek büszke tulajdonosa. (Akik közül néhányan a király nagyobb lányaival össze voltak adva.) Az ő kriptájában hét urna állt, zöld és arany színűek, és csodálta és irigyelte is a csökönyösebb király azt a békét és gazdagságot, melyből neki több jutott.

Zárt ajtók mögött – és egy-egy üveg vodka mellett – megtárgyalták, hogy ugyan hagyjuk ezt a szadista és infantilis komédiázást a próbatételekkel, hisz az üzleti és katonai szövetségek érdekei úgyis előbbre valók. Kisvártatva kikiáltották, hogy a Durrfing uraság a minap megküzdött az abrosszal, s ez országszerte mindenkire érvényes és kötelező jellegűen megtartandó örömünnepet fog szükségessé tenni.

Az arához egy aranyesőt hívtak, aki takarosan megnyeste: pedikűrt-manikűrt és frizuraigazítást végzett, hogy a lomposság és loboncosság helyét átvegye az úri kellem, vagy legalábbis némi küllem.

Alíz pedig nem tiltakozott, hanem önként igent mondott, sőt, már-már szinte olyan, tőle merőben szokatlanul nyugodt volt és kiegyensúlyozott, és ugyanakkor szótlan is és hűvös, hogy mindenki egyetértett benne, hogy ilyennek még nem látták. Voltak, akik különféle kételyeknek adtak hangot emiatt, vagy rossz előjelnek vélték, de a király leintette őket, mondván, hogy a saját lányát jobban ismeri, és világosan látja is az arcán, hogy ez mit jelent: azt, hogy végre elfogadta, nem futhat a sors elől, és megértette, hová tartozik, és mit kell tennie az életben. Egyszerűen felnőtt lett, és kész.gyuf4.jpg

Nem vitték túlzásba az esküvői ceremóniát, mely rövid volt és praktikus (és egy kissé diplomatikus). Úgy tűnik, az újdonsült úr nem mutatott túl nagy érdeklődést eziránt – annál többet törődött az esti muri szervezésével. Kedvenc gyufagyára lett a helyszín, ahová az összes rokon, barát, üzlettárs és alkalmazott hivatalos volt.

Nemcsak gyufákat gyártottak ott, hanem mindenféle más gyúlékony vagy robbanékony dolgot: lőport annak titkos receptjéből (ami végül is csak kálium-nitrát, szén- és kénpor megfelelő arányú elegye, de pszt!), dinamitot, vadkanvadászathoz való mordályt, tűzijátékokat, barbecue-szettet… Szóval csupa olyan hasznos holmit, melyre minden királyságnak szüksége van, legyen akár béke, avagy háború. (Aki pedig ellátja a többieket vele, közben az profitál a legjobban, ez világos.) Hiába, e Durrfing uraság egy igen pragmatikus ember volt, így például sosem hitt az összeesküvés-elméletekben – a gyakorlatot jobban kedvelte.

S még jobban kedvelte a nyilvános szereplést, a közönséget és a parádét: az elért eredmények lajstromát, a jövőbeli célokat és azok ismertetését; a feladatok kiosztását és a tervezést; a színpadi reflektorokat és a bürokráciát; a látványos és ünnepélyes, hosszú beszédeket és a köszöntőket, valamint a fontoskodást és a mások ugráltatását… Most is épp egy pulpituson állva tósztot mondott, mikor megütötte orrukat a füstszag.

Érthetetlen módon a lángok egyidőben törtek ki a gigantikus építmény két legtávolabbi, egymással épp átellenes sarkában, majd onnan terjedtek el befelé, a közepe felé, ahová a rettegő és sikoltozó vendégsereg egymást letiporva menekült, majd szép lassanként ropogósra sültek, szénné, halomba. Éjfélig a teljes Durrfing-dinasztia egy füst alatt eltávozott: apukák és anyukák, nagypapák és nagymamák, unokák és kiskutyák… Mi több, még a portás és az önfeledten snapszerozó biztonsági őrök is.

Egyedül az ifjú ara élte túl a ropogó lángok, recsegő deszkák, robbanások, és az összeégett koponyákat zúzó leszakadó mennyezetek dörgő attakját, ugyanis az utolsó percben lemondta a részvételét gyötrő fejfájásra hivatkozva, és az estét otthon töltötte el, hű szolgák és udvarhölgyek társaságában.

Gyújtogatásra gyanakodott mindenki, ám miután a pandúrok és detektívek nem találtak idegenkezűségre utaló jeleket, a nyomozást lezárták, majd – némi hosszadalmas jogi huzavona után, de – a biztosító rendezte a kárt. Alíz pedig egyedüli örököse lett egy tekintélyes vagyonnak, és – önálló, emancipált nőként, vagyis özvegyként és független üzletasszonyként a saját várában – boldogan élt, míg meg nem halt… egy motorbalesetben hetvenéves korában.

Hű társa és segítője maradt addig is a két bitang.gyuf5.jpg

(Az illusztrációk Joolz Denby alkotásai közül származnak.)

(előzmények: A vad nyulak és A kis sün és a nagy medve; a téma folytatása: A kipufogó)

Címkék: könyv cartoon mese novella irodalom ünnep vallás lány nyár tűz sárkány alíz napforduló joolz denby

A bejegyzés trackback címe:

https://rosetta.blog.hu/api/trackback/id/tr3612627201

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.