Jóllehet a címhez használt idézet a Félelem és reszketésből származik („or a fresh pineal gland to chew on”), én mégis azt hiszem, hogy passzolhat ide. HST és HPL két nagyon különböző személyiség volt, a maga módján mégis markáns, vagány, excentrikus, és a modern amerikai irodalom „élő” klasszikusa mindkettő. (Jó, jó, tudjuk, mind a kettő meghalt, viszont hatása és életműve mindkettőnek egyelőre inkább tartozik a jelenhez és jövőhöz, semminthogy a múlthoz – nem teljesedett még be.)

Ez esetben még egy megfogható közös pont is van: a tobozmirigy (illetőleg annak tudatmódosító hatása). Noha Thompson inkább viccből hivatkozott rá… Lovecraft talán kevésbé. Mivel épp egy filmfeldolgozás tette aktuálissá a témát, mielőtt még belemerülnénk, először is nézzünk csak egy rövid áttekintést más, többé-kevésbé ide kapcsolódó alkotásokról.

Épp mikor A faun labirintusa az egyik kedvenc filmem lett, illetve a Hellboy 2 magyarországi forgatását végigstatisztáltam beöltözve trollként (kilenc éve), kezdtek szállingózni hírek róla, hogy Guillermo del Toro filmet készít H. P. Lovecraft Az őrület hegyeinél című írásából is… később, hogy a Hobbit-filmeket is ő rendezi majd… végül csak a csalódások sorozatát sikerült elkövetnie, hisz egyik sem vált valóra, és ráadásként az is kiderült, hogy Hellboy 3-at se fog rendezni már többé. Majd miután volt arcbőre még ezek helyett holmi gyalázatos Pacific Rimmel előmerészkedni – akkor aztán végképp tökönrúgva érezhettem magam általa. A Shyamalan-féle felmenőkhöz hasonlóan – akik nyilván mostanra már évek óta folyamatosan és gyógyíthatatlanul csuklanak – a del Toro család is kezdhet lassan eme idült légzési és rekeszizom-rendellenességtől szenvedni. (Az alábbi illusztráció egy pillanatra felvillantja: így nézhettek volna ki a trollok a Hobbitban, ha del Toróra bízzák.)

Most a közelmúltban újabb csalódások értek, közöttük az Érkezés című sci-fivel, amit nemcsak holmi rendkívülinek ígérkező alkotásként harangoztak be, de azt is rebesgették róla, hogy állítólag „lovecrafti motívumokat is tartalmaz”. (Természetesen, meg mogyorót is, nyomokban.) Sajnálatos módon egyik állítás sem igaz. Nemrég megnéztem, és nyomokban sem tartalmaz. (Az, hogy néhány nagyobbra nőtt csápos sógor szemlélődik benne, az még nem számít ám annak.) Maga a történet is kiszámítható, így enyhén unalmas. (Az egyiptomi hieroglifákat hány száz évig tartott megfejteni? Pedig azt csak emberek készítették, nem is olyan régen. Ehhez képest itt egy teljesen más faj írását és nyelvét bogozzák ki és tanulják meg pikk-pakk. Majd továbbállnak, hogy „csak beugrottunk, tschüss”. Nekünk pedig Stanislaw Lemtől ugrik be Az Úr hangja, vagy legalábbis annak, aki olvasta. Ez nekünk, magyaroknak két szempontból lehet izgalmas: egyfelől az egyik filozófiai alapgondolata végett – miszerint a felhasznált nyelv meghatározza a gondolkodás módját –, másfelől mert épp készülget ebből is egy magyar film.) Az említett mozi közelében sincs az olyan remekműveknek, mint amilyen a Jodie Foster-féle Kapcsolat, vagy a District 9 (márpedig az előzetesekből kiindulva már-már ilyen kaliberű alkotásra tippelhettünk volna). De ne essünk bele persze más irányú túlzásokba sem: attól ez még jó film, érdekes, és érdemes is (akár többször újra) megnézni. Csakhogy hiba volt az ingerküszöbünket túlságosan felpörgetni előtte – ugyanezt a hibát követték el a Prometheus esetében néhány évvel ezelőtt.

Innentől már zárjuk rövidre. Az ún. „Lovecraft-filmek” (valójában nem létező) halmazában két csoportot alkotnak a művek: az egyik esetben egy, nem a szerzőtől való direkt feldolgozás, hanem más jellegű sztori, ami Lovecraft-„szerű” hangulati elemeket, hatásokat, inspirációkat tartalmaz. Nagyjából az előző két bekezdésben sorolt filmek ilyenek, és rajtuk kívül említeném még a Cloverfieldet, ami zseniális (személy szerint egyik kedvencem), az Alient, ami ma már örök klasszikusnak számít, illetve az Alone in the Darkot, mely egy Uwe Boll-féle játékadaptáció, és ezzel aztán mindent el is mondtunk róla (ennek ellenére nekem valahogyan mégis tetszett, noha nem is igen tudnék számot adni róla, miért…).

A másik csoportba pedig tartoznak azok, amelyeket konkrét feldolgozásoknak szántak eredetileg az alkotók. Ilyen többek közt a Cthulhu hívásából készült fekete-fehér, rajongói némafilm (a maga módján talán ez a legszebb tisztelgés a mester emléke előtt!), a spanyol rendezésű Dagon (ami éppenséggel nem is olyan rossz, legalábbis még a sikerültebbek közé tartozik), a Spring (ez egy különös hibrid, némi szerelmi szállal átszőve).

Illetve a mindenféle B-, ZS- stb. kategóriájú, „trash-movie” jellegű művek elsöprő tömkelege. (Mint mondjuk A megnevezhetetlen vagy a Re-Animátor, sajnos egyik rosszabb, mint a másik…)

Ami viszont megadja a kegyelemdöfést az egész halmaznak (és éppen ezért írtam fentebb, hogy egy „valójában nem létező” halmazról van szó), hogy az említett csoportok közt nemigen van átjárás vagy metszet: a másodikba tartozóak hiába is próbálkoznak vele, nem képesek megragadni a Lovecraft-univerzum lényegét, így jobbára halványak és felszínesek maradnak e szempontból ítélve (talán mivel nem a megfelelő tehetségek nyúltak – igaz, lelkesen – a témához). Ezen segíthetett volna del Toro (de nem tette).

Számomra az egyik legkiábrándítóbb filmes mozzanat, amikor a véletlenszerűen odakeveredett hétköznapi emberek egy talált könyvből varázsolni kezdenek. (Ezt látjuk A megnevezhetetlen, vagy a Cast a Deadly Spell esetében például, az utóbbi talán a létező legvacakabb Lovecraft-„adaptáció”, a főszerepben Fred Warddal, és tényleg nem ajánlom senkinek, hogy megnézze…) Ez a HPL-i gondolatok meglehetős torzítása. (Előfordul ugyanis a szerzőnél, hogy hivatkozik ősi mágiához kapcsolódó fogásokra, csakhogy ezzel nem hagyja még el a realitás terepét, hiszen mindig sejteti, hogy valójában más állhat a hatás hátterében, adott esetekben legyen az akár a samanizmus tudatmódosítása, a meditáció, a hipnózis, egy nálunk fejlettebb vagy másféle alapokon álló tudomány, az eltérő fizikai viszonyok, vagy bármilyen más, általunk épp nem ismert vagy nem elismert, de létező, és bár talán meg nem értett, de mindenképpen következetes, és tudatosan alkalmazott gyakorlati módszer és/vagy körülmény – vagy ha végképp más nem, hát legalább a privát mitológia saját, belső öntörvényei és kohéziója – de semmiképp sem pusztán „varázslás”. Annál inkább, mivel maga is foglalkozott tudományokkal: csillagászattal és kémiával például.)

Ilyenkor a tudományunk meghaladásáról beszél, s nem pedig a tagadásáról (ami azért elég komoly különbség). A legjobban épp abban az egy-két novellájában, mely csaknem vegytisztán a sci-fi műfajába besorolható. Egyik ilyen például az Eryx falai közt, míg egy másik meg az Onnan túlról (From Beyond)… S ezzel már a célnál vagyunk: utóbbiból készült most egy magyar film.

A címe azonos a novelláéval, a készítői pedig az Ixtlan Artworks nevű amatőr csoport, akik teljesen saját pénzből forgatták az egészet, mindennemű külső támogatás nélkül. A film első bemutatója egy zártkörű vetítés keretében történt, még augusztus 20-án (Lovecraft szülinapján) Providence-ben (az amerikai H. P. Lovecraft Film Festival nevű H. P. Lovecraft filmfesztiválon). Majd újabb zártkörű premier gálán a soproni Elit Moziban, október 29-én. Publikussá pedig november 16-án (az írás születésének az évfordulóján) tették online formában (a csapat Vimeo-oldalára feltöltve).

Be kell jelentkezni hozzá, amit elviekben lehetséges (lenne) e-mail címmel is, vagy Facebook-fiókkal. (A bejelentkezés nélkül csak a filmelőzetes jön be ugyanott, a teljes film csak utána.) Gyakorlatban viszont van valami technikai bénázás a Vimeo-nál az elsővel – én legalábbis többször nekifutottam, de sikertelenül. (A regisztrálás után tüstént közölte az oldal, hogy le vagyok tiltva, és az e-mail címemre sem küldött semmit, illetve a beírt jelszavam sem működött már másodszor… Nem értem, miért.) Végül is a Facebook-fiókommal tudtam belépni. Utána a fizetés gombra rákattintva, majd a hitelkártya-adatokat megadva, levonják a 2.5 dollárt (vagy 2.33 eurót), ami kb. 720 forint, más szóval egy fél mozijegy ára nagyjából. (Miután a film hossza is a fele csak egy mozifilmének, ez így dukál.) Amit kapunk érte, hogy a következő három napban akárhányszor megtekinthetjük. (Meg is néztem háromszor, hogy ide írhassak majd róla, még a bemutató napján, frissen… Majd még egyszer újra, ami pedig tegnap volt.) És persze a készítőket támogatjuk vele, már csak emiatt is tegyük meg. Itt az ehhez való link, és fentebb be is ágyaztam a videót… de mielőtt rákattintunk, most karácsonyi ajándékként kedveskednek nekünk még egy másik opcióval: megnézhetjük ingyen (egyelőre csak az ünnepek alatt, talán később is). Ehhez pedig itt egy másik link, és szintén beágyazva ott a videó is lentebb (szerencsére ehhez nem szükséges bejelentkezni). Aki nézni akarja, az nézze; akit előbb érdekel a kritikám és némi rontóc, azaz spoiler, olvasson tovább… (Jó szórakozást!)

A Crawford Tillinghastet alakító Nagy Balázs Pál kimondottan jól játssza a szerepét: meggyőzőnek, hitelesnek hat, eltekintve egy-két kisebb botlástól vagy túlspilázott gesztustól. (Továbbá a film második felében ráadagolt sminktől, amit túltoltak, így már-már tolkieni törphöz hasonlít.) A másik főhős szerepében Nagy Géza István némiképpen haloványabb, de azért még elmegy. A mellékszereplők már gyengébbek (viszont ők meg nem is olyan fontosak). Egészében véve nem túl zavarók a hibák, és a nagy részük a beszéd miatt van – sajnos néha olyan rosszul artikulálnak, hogy a nézőt úgy kizökkentik a film teréből vele, mintha mozi közben megszólalna zsebében a mobiltelefon. (Illetőleg maguk a hangfelvételek is egyenetlenek.) Ezen lehetne még segíteni valószínűleg egy utószinkronnal. (Bár a külföldi nézőket ez nem igazán fogja zavarni, hisz úgysem értik, és úgyis csak az angol nyelvű feliratot nézik helyette.) Ez a beszéd-amatőrség amúgy szerintem a legtöbb magyar filmalkotás legnagyobb és általános hibája (és a profi, kommersz filmek esetében még fájóbb; egy-egy ilyen, eleve is amatőr filmnél azért megbocsátja még az ember). Eltávolít, mesterkélt és színpadias hatást kelt (mint már egyszer korábban is megírtam).

A látványvilág rendben van, a díszletek, a beállítások, a világítás mind-mind hatásosan építik az atmoszférát, ami nem annyira tipikusan horrorfilmes, inkább nyomasztóan melankolikus. (Ami pont jó, hiszen Lovecraft világához éppen ez illik.) Itt is egy-két apró, oda nem illő részlet csupán, ami kissé zavaró. Például az utca felirata angol nyelvű, míg az újságcímek magyarok – illetve egy idétlenül ható honvédruha (?) ott az elején. A történet vezetése jól kitölti a háromnegyed órát (szerencsére nem nyújtották hosszabbra, mert akkor már vontatottá válna), és hű marad a novellához is. (Tillinghast monológjainak egy része betű szerint követi a fordítást.) Bár az eredeti narrációt megbontották, és egy rendőrségi kihallgatás keretébe helyezték, ez érthető és logikus lépés, hisz a filmes környezethez kellett igazítani. Hozzátett még egy-két apró gyöngyszemet a stáb, így láthatunk egy kiválóan megkomponált abszint-keverési jelenetet is. Ugyanakkor van egy disszonáns elem: nem világos, miért kellett egy „látó asszonyt” (jósnőt) szerepeltetni. Nemcsak semmi funkciója nincsen, és az elbeszélésben sem szerepel – hanem ennél még rosszabb, hogy idegen a lovecrafti univerzumtól: hatásvadász, elcsépelt és suta. (Nem a hölgy, ő tényleg nagyon szép – csak nincs a történetben semmi keresnivalója. Sem a karakternek, sem a hamis ezotériának, amit képvisel.) Talán csak egy női karaktert is be akartak „csempészni”… Ezt jobb lett volna nem tenni.

Az ismeretlen világ látomásainak megjelenítése az odáig vezető botlásokért becsülettel kárpótol – a jobb pillanatok Beksinski- és Giger-festményeket idéznek. Hozzá zaklatott és avantgárd hanghatások, itt-ott némi zene (inkább ambient). Sőt, a legemlékezetesebbé egyértelműen ez teszi az egészet; a padlásszoba és a beindított gép jelenléte benne, melyen egy-egy pillanatra talán még az ominózus ultraibolya is megjelenni látszik valahogy. (Kár, hogy erre nem térnek ki konkrétabban; nekem legalábbis az a kedvenc pillanatom, amikor az elbeszélő elképedve megpillantja ezt a sosem látott színt, és itt is már-már készültem rá, de elmaradt… Persze jó kérdés, hogy milyen eszközökkel lehetne ezt érzékeltetni a filmvásznon.) Világos, a novella is eköré van felépítve, s ott éri el a csúcsot, ahol felidézi fantáziánkban a felzaklató képzeteket – a film végül is itt kerül a helyére.

Nyilván azért nem tagadható, hogy olcsóbb nyersanyagra, olcsóbb technikával készült, ebből kifolyólag pedig nem egészen olyan, mint egy mozifilm. A beidegzett nézőben a nagyjátékfilmes reflexek és elvárások dolgoznak, s ezt eleinte le kell küzdeni, hogy bele tudjuk élni magunkat. (Ezért is jobb többször megnézni: a stílust kissé szokni kell.) Ha nem sikerült nagyobb költségvetést elérni, akkor ezen úgy lehetne túljutni, ha egymás után több hasonló epizód is jönne, mintegy sorozatként (a szerző egy-egy újabb történetével), és máris megteremtődne a „flow”-élmény. Én szívesen nézném őket sorjában (mint fiatalabb koromban a Meghökkentő meséket, vagy a Homályzónát például). Reméltem volna, hogy készítenek hasonlókat még (vagy más hozott anyagból, például a Csáth Géza-novellákból is lehetne dolgozni), de a Galaktika által elkészített interjúból kiderült, hogy nincsenek már ez irányú tervek. Viszont szerencsére az is kiderül, hogy filmet azért szeretnének készíteni még, és horror helyett továbbra is maradnak a sci-finél.

(Az utolsó három illusztráció Juhász Ernő grafikája más Lovecraft-történetekhez.)