Rossz hold kelt föl… mikor a nyúl először megjelent a falu határában egyik éjszaka. A sötétben is bárki láthatta (ha látta), hogy egy Nem Akármilyen Nyúl: tudniillik ez a nyúl egy igazi Vad Nyúl volt. (Igaz, ami igaz, hogy a hozzá hasonlókat senki nem látta túl szívesen.)

Már a sorkatonaság alatt is – lelkiismereti okokra hivatkozva – elutasította a tojásrakást és a vegetarianizmust. Ráadásul volt neki egy elektromos fogkeféje, amivel a többi, kevésbé vad nyúlnál, ahol eleinte lakott, rendszeresen kiverte a biztosítékot. (Nem használta mindig rendeltetésszerűen ugyanis.)

Mindennek a tetejében ez egy Különösen Vad Nyúl volt: mesélték, hogy esetenként egészen elképesztő ridegséggel és arroganciával tudott rátekinteni az emberre, ami mellé számos – akár cifra káromkodással is kísért – fennhéjázó frázist elsajátított. Máskor meg csak némán nézett, moccanatlanul, és ilyenkor volt leghátborzongatóbb, ugyanis a közelében lévők, amennyiben odafüleltek, hallhatták a halk, sőt, már-már nem evilági neszt, ahogyan lassan, de módszeresen, egymás után kiakasztotta a fejében az összes fogaskereket.

A Vad Nyulak névadóit szemlátomást nem zavarta az a körülmény, hogy a szervezethez szinte kizárólag olyan, sérült vagy zavarodott lelkű házinyulak csatlakoztak, kik valaha élt vadnyúl elődeik szelleméből merítettek erőt maguknak a létezésükhöz. Minthogy a tényleges vadnyulak azonban nem érthették meg az indítékaikat, megesett, hogy bírálták vagy kigúnyolták őket – ami pedig általános sértődöttséghez és a kommunikáció teljes hiányához vezetett. E frusztrált kis teremtések sűrűn változtatták lakóhelyüket, s az őket nem kedvelő vidékeken előszeretettel keveredtek balhékba vagy nézeteltérésekbe a helyi állatvilággal. A napszemüveg mögé rejtve, szüntelenül csalódottság ült az ábrázatukon.

Történetünk idején az egyre zabolátlanabbá váló mozgalom már kezdett egyfajta vallási fundamentalizmusba átcsapni – hasonlóképp egy másik esethez, amikor a dögkútpusztai házimacskák fölfedezték egyiptomi gyökereiket. Ott végül az idegenrendészetet kellett mozgósítani, hogy a Pandúr Kandúrokat megfékezzék (ami némi állatorvosi beavatkozással is járt). Szerencsére itt a faluban azonban élt egy vagány pap. Na ezt a papot se kellett félteni, hiszen előző életében betyár volt, még mielőtt ide reinkarnálódott (vagy ide reinkarnálták őt a felettesei, a rossz nyelvek szerint). Egyesek még azt is tudni vélték, annak idején a hírhedt Down-kór Pista néven garázdálkodott. Mindenesetre azt tudta, hogy kell kiállni: egyszer még egy téeszelnökkel is elbánt.

Akkoriban kezdték ellesni a háziállatok a gazdáktól az ilyen-olyan társadalmi megmozdulások csínját-bínját, és ennek nyomán formálni a magukéit: mint amilyen a Krisztus Kacsái; vagy a vágóhídon mártírhalálba ment Mangal Ilona (vagy ahogyan csak hívták: Ica) sertésjogi aktivista által alapított Malachit. A Vad Nyulak épp radikálisan húsvétellenesek voltak: mivel úgy vélték, e cirkuszi bohózatként művelt, hitvány népszokás csak sértő paródiája a méltóságteljes babilóniai ősök pogány szertartásainak, mellyel megünnepelték a hatalmas és gyönyörűséges Istár istennő, a Vénusz alvilági utazásból való éves visszatérését.

Mondhatni, a helyi gazdák nem rajongtak túlzottan az öntudatos háziállatokért, ezért némi összetanakodás mentén kisütötték maguknak a konzekvenciát, hogy amennyire lehet, házon belül kell ezt lerendezni, mielőtt a helyzet elmérgesednék. Mivel úgyis közelgett a Húsvét, gyanították, hogy a nyúl valami bajt fog keverni, így a papot kérték fel, hogy tegyen valamit. Aki pedig komolyan is vette ezt a megbízatást, amit azzal demonstrált, hogy aznap éjjel nem csupán az európai Pál apostollal konzultált – mint máskor – személyesen, hanem még a tengeren túli NTSC apostollal is.

Vasárnap reggel meglepte a nyulat, kint az erdőben, egy tisztás szélén, amint éppen előtört a fák közül. Akkor aztán megálltak, és farkasszemet néztek. Majd miután jól megnézték, felvette a földről, leporolta, szépen zsebre tette azt a pap. (Később visszajuttatta a szegény, öreg, félszemű farkas komának, aki elhagyta; hisz nem óhajtott ujjat húzni a környezetvédelemmel, mindamellett a vadon élő állatokat egyébként is szívesebben támogatta, mivel azok kevésbé törtek borsot, és nem voltak olyan reménytelenül korlátoltak, mint a háziállatok, vagy legalábbis ritkábban keresztezték az ő útjait, míg a magukéit rótták.)

De a nyúl, a nyúl csak állt tovább. Ezért újra farkasszemet kellett nézni. Végül ennyit mondott:

– Bakfitty.

Nem is kellett több a papnak, felszökött legott.

– Nono! Isten faszát szádba hiába ne vedd! – kiáltott rá a nyúlra, és a füle közé csapott. Aki ettől úgy félreasszociált, hogy ott helyben összekoncentrálta magát. (Szegényke még annyit sem bírt kinyögni, hogy „kocsonyába léptem”, vagy hogy „rozsdás lett a vastüdőm”.)

Megszelídült, nyúlpörkölt lett belőle – mesélhetnénk, csakhogy sajna nem lehet: a valóságban nem egészen így történt. A boncolás ugyanis kiderítette, hogy nem is nyúl volt, hanem csiga – csigapörkölt lett így belőle. Csakhogy azt is kiderítette, hogy nem is volt még halott – de utána az lett. Mit volt mit tenni. A papnak pedig pénzbírságot kellett fizetnie védett állat megöléséért.

(Az illusztrációk az Avantgardens és az Arteide nevű oldalakról származnak.)

(előzmény: A kis sün és a nagy medve; a téma folytatásai: A kis gyufagyáros lány és A kipufogó)