(avagy: Ez lett volna, hogyha nincs az Amiga)
A különféle géptípusokat és kiegészítőket ismertető sorozatban eddig csak a néhány legfontosabb szerepelt (a C64 és a C128, illetve a TRS-80). Mielőtt a többiről is szót ejtenénk egyszer, az érdekesség kedvéért most tegyünk egy kis kitérőt egy különlegességhez: akinek a Commodore 900 név nem cseng ismerősen, viszont érdeklik a régi vagy a ritka gépek, annak ez egy ínyencfalat lesz.
A Commodore cég gyártmányait három nagy csoportba lehet sorolni: 1.) a jó öreg nyolcbitesek (melyek több-kevesebb folyamatos fejlődéssel képeznek egy szerves átmenetet egyiktől a másikig, de legalábbis valamennyien a cég saját szellemi tőkéi) 2.) az Amiga család (ami viszont „csak“ egy felvásárolt technológia, majd annak immár saját módon való továbbfejlesztése volt) 3.) és az ún. „Commodore PC“ vonulat (jórészt közönséges PC-klónok gyakorlatilag). Nos, a C900 pedig az a kakukktojás, ami nem helyezhető el az egyik ilyen skatulyában sem… (Esetleg az 1-es és a 3-as közt valahol egy nemlétező félúton.)
Ezt is 1985-ben mutatták be először, akárcsak a C128-at és a Commodore LCD-t (mindkettőt a januári CES-en, azaz Consumer Electronics Show-n Las Vegasban), és még néhány egyéb, akkoriban rettentően izgalmasnak tűnő jószágot. (Nagyon erős év volt, hisz az Amiga is akkor debütált.) Sajnos azonban a számos párhuzamos fejlesztésből végül többet lelőttek. A CLCD szomorú sorsa ma már közismert (a rivális Tandy „beszélte le“ róla trükkösen a gyártót – hogy aztán a saját konkurrens modelljével taroljék a piacon); a C900-at ugyanakkor nagyjából az Amiga feltűnése ütötte ki a nyeregből.
Valószínűleg a gépet Németországban tervezte ugyanaz a csapat, akik azután az A500-ason és az A2000-esen is dolgoztak, és állítólag mintegy ötszáz darab készült belőle. Ezeket később 3-4000 dollár körüli árakon értékesítették, ami jelentősen olcsóbb volt az akkori HP és DEC szerverekhez képest (vagy az akár tízszer olyan drága SUN gépekhez képest). Unix alapú volt ugyanis: a Commodore cég saját portolású Coherent operációs rendszerével, kétféle kivitelben: vagy szerverként (szöveges-karakteres módban), vagy munkaállomásként konfigurálva (grafikus képernyővel, fejlett ablakkezelési környezetre építve).
A másik neve Z-Machine, mely a processzorra utal, ami nem más, mint egy 16-bites, 10 MHz-es órajelű Zilog Z8001. (Ne keverjük össze ezt az ugyanilyen néven futó Infocom virtuális kalandjáték-motorral, amiben a „Z“ a Zorkból származik, míg jelen esetben a Zilogból. Sőt, még létezik egy hasonló fedőnevű tudományos kísérlet, egy kaliforniai kutatólaboratóriumban lévő elektromágneses hullámgenerátor is, aminek már végképp semmi köze sincs az eredeti témánkhoz… Viszont nagyon futurisztikusan néz ki, és félrevezetésként szándékosan ideszerkesztem a fényképét.)
Azokban az években a Zilog épp válságban volt, olyannyira, hogy a Commodore még fontolgatta is a felvásárlását. E vállalatot többnyire a világ egyik legsikeresebb mikroprocesszoráról, a Z80-ról ismerjük (amit egyébként még ma is gyártanak); kevesebben tudják azonban, hogy éveken át mennyi erőfeszítést öltek bele annak különböző utódaiba. Érdekesebb állomásnak bizonyulnak ebben például az 1986-os Z80000 (ami már egy egész fejlett 32-bites architektúra), vagy a 2001-es eZ80 (mely visszatérés a „klasszik“ Z80-hoz, csak modernebb és gyorsabb formában). Ennek során néha kissé összevissza kanyarogtak (pl. a technikai újításaikat felülírva visszavonták egy-egy következő generációval, vagy csak nem őrizték meg a visszafelé való kompatibilitást stb.), és akkoriban sokat küzdöttek a bugokkal. Ezért ’85-ben még mindig ugyanaz a Z8000-es (16-bites) család volt a terítéken, amelyet már ’79 körül elkezdtek: ennek egyik tagja volt a fent említett Z8001-es jelű processzor.
Mindenesetre a körülötte zajló vergődéstől eltekintve is egy elég perspektivikusnak látszó dolog lehetett, miután a CBM-nél valamilyen furcsa sugallatra nekiálltak gépet építeni rá. Meglehetős komplex utasításkészlet jellemzi, 16 általános célú regiszterrel, melyek akár 64-bites egységekké összevonhatók, és szegmensregiszterekkel, melyek akár 8 MB memória címzésére alkalmasak; supervisor móddal és virtuálismemória-kezeléssel stb.
A C900-ban ehhez 512 kB RAM-ot adtak (ami bővíthető 2 MB-ra), és egy 20 MB-os HDD-t (ez is bővíthető akár 67 MB-osra), illetve egy 1.2 MB-os (és az SFD-1001-gyel kompatibilisnek mondott) beépített floppyt (szintén bővíthető továbbiakkal). A szerver és a munkaállomások közti kapcsolathoz pedig soros és párhuzamos portok szolgáltak. A mellékelt rendszer hajlékonylemezeken terült el, négy darabon: egy-egy a szerver- és a munkaállomás-módban való indításhoz, plusz kettő a hozzáadott segédprogramokat hordozza. Éppenséggel nem volt hiány gyári szoftverben, mert készült rá egy halom fordítóprogram (nemcsak C compiler, hanem Basic, Cobol, Pascal stb.), szövegszerkesztő, és mindenféle egyéb (több, mint 50 féle összesen). Elsősorban egyetemi, tudományos, kisebb-nagyobb vállalati környezetet céloztak meg vele, de akár még kiválóan használható DTP vagy CAD (vagy játékfejlesztői) platform is válhatott volna később belőle. Igen, volna: amennyiben nem az Amiga és Motorola vonalat választották volna inkább helyette (vagy ha mindezeket nem a CBM cég vásárolja fel).
Ezzel el is érkeztünk a legérdekesebbik ponthoz: a grafikus chip tudniillik pontosan ugyanaz a 8563-as VDC volt benne, mint amit a C128-hoz használtak, és ráadásul minden bizonnyal a maximális teljesítőképessége határáig kihajtva: kissé magasabb órajelen járatva (a nagyobb képfrissítés végett) és 128K videomemóriával ellátva (ez egy kissé furcsán hangzik, tekintve, hogy 8-bites a chip, de hát nyilván szokás szerint összeügyeskedtek erre is egy megoldást). A végeredmény: 1024x800 pixel (monokróm) egy speciális monitorral meghajtva. Illetve egy arra építkező saját, Unix-szerű felület (ablakokkal, egérrel). Ami mondjuk gyorsnak talán nem volt épp a leggyorsabb (de legalább elérhető áron kapható). (Bár állítólag Dave Haynie szerint viszont csiszolt volt és letisztult, sőt, még külön kártyán csináltak egy extra Blitter kiegészítőt is hozzá, ami jobb volt, mint az Amigáé, de ez nem tudom, hogy mennyire megalapozott és komoly információ.)
És emlékezzünk újra: mindez ’85 elején már készen állt, amikor a PC-khez még CGA vagy HGC (Hercules) járt legfeljebb, s az Amiga és társaik még nem (igazán) léteztek (csak egyelőre kiforratlan prototípusként). Ma már talán egy-két ilyen gép maradt csak fenn.
U.i. (vagy R.ö.f.f.): Figyeljük még meg a billentyűzeten a Plus/4-re és LCD-re emlékeztető, négyirányú, nyílformájú kurzorgombokat.
