Még éppenhogycsak nekikezdődött az ősz, amikor a kis sün és a nagy medve már az erdő mélyét járták, lesve, hogy majd hol érdemes szálláshelyet bérelni a téli álom hónapjainak a kibekkelésére. Ekkor történt meg, hogy ráleltek a kipufogóra. A baljós fémtest más autóalkalmatosságokkal együtt hevert, rozsdásan és félig beágyazottan a hulló levelekkel takart nedves avarban.

A sün szemében egész hatalmasnak tűnt, és valahogy a tojásokkal teli űrjárművet juttatta az eszébe az Alienből, amit egyszer látott. Megborzongott: talán időtlen idők óta itt áll. Ránézésre mindenképpen régebbinek látszott, mint egy sünöltő (de nem tudta, hogy medveöltőben ez milyen hatást kelthet). Kíváncsian kérdezte a medvét:

– Te, te tudod, hogy a kipufogó valójában micsoda?

A medve először csak mellébeszélt, mivel nem akarta azt a hatást kelteni, hogy nem tudja; de miután nem tudta, és ő is kíváncsi volt rá, így végül is az lett belőle, hogy elmentek a bölcs bagolyhoz, akit megkértek, hogy mondja el, hogy ő mit tud. A bagoly készségesen elmagyarázta nekik, hogy kérem szépen, az ősi maya kultúrának volt egy ún. kipu-írása, vagy az eredeti helyesírás szerint quipu, ami ilyen kötelekre kötött csomókból állott, és valamivel ugye azt is fogni kellett, ennek érdekében pedig ún. kipu-fogót használtak.

Máris úgy érezték, mindent értenek. Megköszönték, aztán szépen visszaballagtak. A medve közben kikövetkeztette, hogy nyilván nem pusztán az eszközt hívták kipufogónak, hanem azt is, aki használta, és az ilyen személyeket nagyon megbecsülték, magas rangú szellemi vezetőnek számítottak a társadalomban.

– Szóval olyan, mint az étekfogó? – kérdezte a sün.

– Igen, vagy a nyafogó, a macskáknál – bólintott a medve. Eddigre már újból ott álltak, és elbűvölve szemlélték a varázslatos tárgyat.

– Lehet, hogy az előző életemben én is kipufogó voltam – álmodozott el a medve.

– Feltéve, hogy voltak ugye medvék is a mayáknál.

– Medvék mindig vannak, mindenütt – világosította fel a medve. – Egyébként is gyakran kísért az az érzés, hogy már mindenfelé jártam egyszer korábban.

– Te, szerintem már erre lehetne egy vallást alapítani.

– Mit szólsz ehhez: Ősi Maya Kipufogók Szíriuszi Rendje?

A kis sün rettentően felizgult a névtől. Már-már érezte a próféciák új életre kelését, vagy legalábbis apró moccanását valahol a távolban. Remegő orral szaglászott, és jóízűen elpusztított három kövér svábbogarat, akik éppen arra jártak, vesztükre. – És akkor majd csatlakoznak mások is? Mind sünök és medvék?

– A kipufogás minden állat közös sajátja – jelentette ki a medve, már-már öntudatlanul is beállva egy jupiteri pózba. – Sőt, az embereké is. – (Ezt a ripacs, álezoterikus és szar dumát, gondolta magában a kis sün, majd egy pillanattal később nem emlékezett már rá.) – Nem válhatunk olyanokká, mint a nyulak és a macskák, akik korlátoltak, gőgösek és kirekesztőek.

A sün hümmögve bólogatott, mert ő nem volt ilyen biztos magában. (Arra gondolt, hogyha később lesz rá lehetőség, legalább az élénkebb és nagyobb testű kutyákat majd mégis inkább kihagyná a buliból. Valamint az olyan embereket, akik „disznónak” nevezik a sünt… És igen, ha már itt tartunk, a disznókat is, pfuj. Nem beszélve például a bolhákról…)

– Nem lenne jobb várni ezzel inkább tavaszig? Emlékszel, a legutóbb is mi történt.

– Nem, nem lehet. A kipufogás hagyományos ideje az őszi évszak, leginkább.

– Ezt most megint az a belső hangod súgta meg?

– Tudom, hogy ez kissé furcsán hangzik – tagolta a szavakat kimérten a medve. – De azt hiszem, a válaszok mind itt vannak bennem. Mindannyian rájöhetünk a kipufogás minden rejtelmére, hogyha igazából akarjuk. Nem kell hozzá más, mint intuíció és logika.

A karácsonyi kaland óta egyre gyanakvóbban szemlélte a sün a medvét, s most is kissé elfogta a kétely. Ráadásul időközben tartós santa claustrofóbia alakult ki nála; ami nem tévesztendő össze a sánta klausztrofóbiával, ami viszont akkor érte, amikor egy nem túl tapintatos kiránduló egyszer belerúgott, ő meg repült néhány métert, mint a focilabda, és egy fa törzséről lepattanva landolt, majd hetekig még pici gipszet hordott a kis lábain. Járta is egy közkeletű szólásmondás ilyen esetekre a sünöknél, miszerint „a kicsi sokat szenved” – és ebbe a néhány szóba belesűrítették maguknak a sünsors minden fájdalmát és keservét…

Mikor fél év múlva magához tért, ébredezvén a homályos és hosszú téli álomból, a kis sün eleinte azt sem tudta, kicsoda ő és merre van. Épp lement a nap a langyos márciusi erdőben, hol teljesen egymagában totyogott és tántorgott, még csipás szemmel, kótyagosan, kábultan, és mindenféle halványodó, kósza álomfoszlányokkal és emléktöredékekkel a fejében. Éhes volt és kimerült, bár lassan egyre frissebb lett az első este folyamán.

Lecsüccsent egy mohára, és felnézett az égre, ahol újfent meglátta a jó öreg, ismerős Nagy Medve csillagképet ragyogni – ekkor végre eszébe jutott, hogy mi az, ami hiányzik.

Sehogyan sem értette, és nem tudta eldönteni, mi történt: vajon most a medve magára hagyta őt, vagy valójában sosem is volt itt.

(Az illusztrációk egy régi orosz animációs filmből származnak: Jurij Norstein: Sündisznó a ködben - ha tetszett az írás, nézzétek meg azt is.)

(előzmények: A kis gyufagyáros lány, A vad nyulak és A kis sün és a nagy medve)