Valamikor pár hónapja dobtam fel egy C64 fórumon az ötletet, miszerint egy IEC porthoz (vagy más néven Commodore vagy CBM soros buszhoz) való elosztót kéne építeni valakinek – s érdekes módon éppen akkortájban bukkant fel egy ilyen termék készen, kommersz formában a világ túlfelén. Ennek olyannyira megörültem, hogy rendeltem is tüstént kettőt belőle… Néhány héttel később meg is kaptam: ezzel nyitom most a hardvertesztelősdi rovatot.
A Commodore cég soros busza (ami nem tévesztendő össze a PC-k soros portjával, mely viszont egy RS232 implementáció, ilyenformán pedig nagyjából a CBM gépek user portjának a megfelelője), egy ún. IEC sztenderd (melynek elég vicces története van, egy külön posztban később megemlékezünk majd arról is), bizonyos szempontból az USB egyfajta ősi előfutára is egyben; legfontosabb sajátossága, hogy a külső perifériák (többnyire háttértárak, vagy esetleg nyomtatók) láncba fűzve köthetőek hozzá egy (vagy több) számítógéphez egyszerre a segítségével; a lánc egyes eszközeit egységszámok révén lehet megcímezni, megszólítani, és ún. intelligens perifériák – azaz maguk is egy-egy önálló számítógép gyanánt funkcionálnak. E kiváló tulajdonságát egy még korábbi párhuzamos (ún. IEC-625 vagy IEEE-488) szabványtól örökölte, melyet költséghatékonysági okból leváltott. (Legtipikusabban egy-egy C64 és 1541-es lemezegység csatlakoztatása során találkozhattunk vele – a szerencsésebbek több meghajtóval és ritkábban akár nyomtatóval is.)
Miután a gyakorlatban ez a soros kötés úgy valósult meg, hogy minden ilyen perifériának két-két csatlakozóaljzata volt belül közösítve egymással (azaz szimplán összedrótozva, így mindegy volt, hogy melyikbe került be a kábel végül is), ez azzal járt, hogy tulajdonképpen minden eszköz fizikai kontaktusba került minden másikkal, bár egy-egy adott időpillanatban összesen csak két (egy küldő és egy fogadó) egység tudta kihasználni ezt (a többieknek várni kellett, amíg szabad lett a busz); továbbá az összekapcsolások sorrendje nem igazán számít logikailag, így a soros láncot csillagpontos hálózattá lehet alakítani. Konkrétan mindezt afféle kezdetleges „számítógéphálózat” szimulálására is lehet használni – azaz nemcsak a perifériák összefűzésére, hanem azok megosztására is több számítógép közt.
A szükségelt dobozka technikailag nem egy túl nagy fejlesztés: lényegében véve csak egy elosztó, a hatpólusú, kerek nagy-DIN aljzatok tetszőleges számban való összeforrasztásával és rögzítésével (a legegyszerűbb formájában ez egy Y-kábel). Ami mégis bonyolít rajta egy keveset, hogy egyes vonalakat szükségessé válhat néha megszakítani (pl. az ATN vonalat – ezzel történik az adott eszköz megszólítása), így kapcsolókkal lehet őket egyesével kizárni a körből, az összekötő kábel kihúzása helyett. Eredetileg a svéd Handic cég gyártott ilyen eszközt VIC-Switch néven annak idején, bár nem volt nagyon gyakori, de többségében iskolákban alkalmazták, ahol mondjuk egyetlen lemezegység lett ezáltal szétosztható nyolc gép között (szép, világító LED-eket is tartalmazott még a kapcsolói mellett). A modern időkben is eszébe jutott többeknek a megoldás, jóllehet inkább annak érdekében, hogy minél több külső eszközt tudjanak egyidőben használni a gépükhöz. A néhai emlékezetű Bithunter kolléga barkácsolt például egyet IEC Hub néven házilag, illetve az egyik amerikai Commodore klub blogján találtam egy szép fotót egy másikról.
Utolsó kommentek