Mialatt az elmúlt napok (hetek) során a környező városok (és országok) lakói a rekordokat döntő árhullámmal küzdöttek (és küzdenek), én kárhozatos, bűnös módon – ahelyett, hogy homokzsákolnék – arra vetemedtem, hogy szépen hazautazzak, és – néminemű konyhabútor cuccolása, szerelése közben – összeszedegessem, amit előzőleg küldözgettek nekem különféle kedves ismeretlen ismerőseim. Szegény szomszédaim, akik vállalták, hogy rendezik a postát és az egyéb ügyeimet távollétemben (és akiket előzőleg elmulasztottam felkészíteni lelkileg a közelgő veszedelemre), némiképpen megütközve tapasztalhatták, hogy a külső és a belső árvíz (ez esetben: beázás a felső lakótól) mellett megindult a váratlan és gyanús „kis” csomagocskák áradata is az ország mindenféle pontjáról… Bennük többségében Commodore-os (néha egyéb) retró gépekkel és alkatrészekkel. Elégedettséggel konstatáltam, hogy mindent épségben kézhez kaptam, amit vártam, köztük számos csemegét… Ezek közül itt most említendő: egy-egy C128 és C64, valamint egy-egy lemezegység (egy 1571 és egy 1541/II); továbbá egy csomó egyéb kiegészítő, amelyeket velük fogok használni.

A hozzám jutó gépek először is úgy járnak, mint Malacka, és kényszermosdatásnak vettetnek alá. A legkegyetlenebbül a billentyűzetekkel bánok el: őket simán benyomom a csap alá, és átöblítem bő vízzel. Nem kell aggódni, ez egy teljességgel ártalmatlan folyamat, hiszen ezeket még megcsinálták régen rendesen, és nem úgy, mint a mai vackokat… A sokat próbált haláltábor-szökevény cége nemhiába kezdte írógépekkel a pályafutását.

Négyszögletű – azaz: kocka. (Jó, tudom, a kocka valójában nyolcszögű – az egy olyan „térbeli síkidom”, vagy mi.) Elképesztően friss az anyag (már majdnem egy éves), csak most töltődött fel a napokban a jutyúbra: egy videó, melyben én is szereplek… Nem, nem pornó – hanem a tavalyi Árok Party alkalmából megrendezett Kalandjáték kerekasztal nevű vidám beszélgetésünk szerkesztett és vágott anyaga (Ajkarendeken). Részvevők: Rátkai István, Belánszky István és Olessák Róbert; magyarátor: Guzslován Gábor (azaz Cargo, aki nemrég közzétette ugyanezt a Tehernaplóban – eredeti forrás). Szépen oda is lett írva rá, hogy „Tehernapló Films”… Akit érdekel, az nézze, aztán tessék jönni idén is az Árok Partyra! (Most lesz épp a $0F.) Egy évvel előbb (2011-ben) volt egy másik ilyen, amin sokkal többen voltunk jelen, CoV Ászok Kerekasztal néven (akit netán érdekelne, és még nem látta, amarról is készült film); idén pedig lesznek – érdekes és színes – mindenféle egyéb programok. Jó szórakozást!

(A téma folytatásai: IDDQD Podcast; Vakondok 4 online nézhető; Vakondok 4 filmelőzetes; Itt a vasz; Mantis Software (podcast) és Lassi Laurië interjú)

Itt hever az asztalon egy 1541 Ultimate-II: miután a weboldalon kiírták, hogy csak pár darab maradt belőle (és mielőtt kiírták, hogy SOLD OUT), muszáj voltam gyorsan megrendelni egyet, pedig nem volt tervben most, csak későbbiekben… hiszen leghamarább talán ősszel lesz majd újra kapható (ha egyáltalán). Azaz még az utolsó példányok egyike, melyet – szerencsére – épp megcsíptem. Esz a fene érte, hogy hosszú heteken át nem lesz mivel kipróbálni, mivel minden gépem otthon van, és haza kéne menni értük ugye Pöstre. Ej, pedig még magnóemuláló kábelom is lett… Otthon viszont vár egy Vateráról frissen levadászott, ránézésre kifogástalan állapotúnak látszó C128 (még egy szép, dizájnos, átlátszó sötétbarna porvédő takaró is jár hozzá – úgy tűnik, hogy tényleg nagyon vigyázhatott rá a régi gazdija); ugyanott egy hasonlóképp (ránézésre) szépnek/jónak látszó 1571; továbbá még néhány egyéb csemege. Ezzel tehát meg is lesz az egyes számú fejlesztői gép.

Későbbiekben a user portba kerül majd egy Comet64 Internet Modem, az egyik joystick portba meg egy Micromys. Monitornak ott a nagyképernyős tévé egyik SCART bemenete, ahová egy speciális, átkapcsolható és dupla videokábellel a C128 mindkét videojelkimenete csatlakoztatható lehet egyszerre (azaz tudom vele használni a 80-oszlopos VDC/CGA RGB-I jelet is majd, igaz, utóbbit csak fekete-fehérben). Mindez igen fontos számomra, ugyanis a VICE-ban elég sokminden nincs használható módon emulálva, amit én majd programozni szeretnék: az 1 és 2 MHz-es CPU-sebesség-váltás pontos viselkedése (a VICE-ban nem „romlik el” miatta a VIC-II, így nem tudom leellenőrizni, hogy jól csinálom-e az időzítéseket az IRQ-ban); a 16 (vagy más modellekben 64) kB plusz video-RAM a VDC chipben (ami 64-es módban is elérhető marad, ellentétben a „rendes” plusz 64 kB RAM-mal); a gép teljes, kiterjesztett billentyűzete; a 80-oszlopos üzemmód (és a különleges kapcsolók a váltáshoz); a Comet és a V-1541 program (állítólagosan) 38.4 kbps sebességű turbósított csatlakoztatása az RS-232 szabványon az internetre stb. Valamint egy (másik) extra bónusz (PC oldalról): a 64HDD Professional for C128 alkalmazás (csaknem) összes szolgáltatása. (Izgatottan várom…)

5:56-nál:

Kétszázhúsz márka a szarvakért, a mosógépért, meg a számítógépért.

Jól látom, hogy az a számítógép ott egy Commodore PET volt?

Esetleg: Vadmarhák az alagsorban, régiesen: Alagsori besték, avagy Pincebestiák (utóbbi már egész ászkarákosan is hangzik). Ezenkívül számtalan (szerencsétlen) módon lehetett volna magyarra fordítani a nemrégiben újra előszedett DaCosta-könyv példajátékának címét, ami eredetiben még így hangzott: Basements and Beasties. Azért kezdtem kicsit élcelődni rajta, mert az én fülemnek épp az eredeti hangzik kissé furán és viccesen, s csak most, a fenti (azaz lenti) cikkem írásakor hallottam ezt először (egész addig esküdni mertem volna rá, hogy az eredeti címe bizonyára Monsters in the Dungeon vagy valami hasonló). Persze mindjárt egy kis (átmeneti) csúsztatás is van a dologban, ugyanis a Basements and Beasties az első (szöveges) példajáték címe volt (abból lett magyarul a Kardhalak és kincsek); de a második meg még hülyébben hangzik: Mazies and Crazies. (Most erről a másikról lesz szó, így végül is a cím a helyére került.)

A könyvet lefordító Bán Péter érdeme, hogy jó érzékkel rátalált a legmegfelelőbb formára. Érdekesség gyanánt, aki eddig nem vette még észre, lapozzon most vissza: az előző bejegyzésem BIT-LET fotóján a „tíz törpe” között ott van, balról ő a második. Hogy mégse kelljen oda visszalapozni (nameg hogy a felirat is olvasható legyen és az arckép látható), kinagyítottam ide belőle egy részletet (az egész fénykép egyébként a HT weboldalról származik). Sajnos DaCostáról egyelőre nem találtam képet (ha sikerül, majd azt is posztolom); bónusz gyanánt viszont időközben fölleltem a könyve (az angol eredeti) letölthető változatát (egy 12 MB-os PDF fájlban – a szkennelt magyar ugyebár már megvolt).

Érdemes egy néhány sorban megemlékezni a játékról, mely – a „klasszikus” szöveges kalandjáték mellett – a programok egy „újabb” típusát, a „grafikus kalandjátékot” testesíti meg. Nem véletlen a sok idézőjel: eléggé relatív (és tartalmukat könnyen változtató) fogalmak ezek. A grafikus kalandjátékról ma már valami egészen más jut eszünkbe (többnyire az ún. point ’n’ click stílus, meg az interaktív (rajz)film, s hasonlók), amellett már az sem mond túl sokat, hogy egy picivel később indult útjára – ahhoz képest így is, úgy is több évtized telt el. Emlékezzünk rá, hogy DaCosta könyve ’82-ben jelent meg: ami azért érdekes, mivel így a szóbanforgó játékstílus (közelebbről ez a roguelike games) teljes előtörténetével mindösszesen alig egy-két évet kell (és lehet) csupán visszamennünk. (Tehát a könyvnek ez a része még a maga idejében feltűnően friss és naprakész volt!)

Az első ilyenfajta alkotás a Rogue volt (ebből lett azután a műfaj neve, akárcsak az Adventure esetében néhány évvel korábban). Ezt 1980 körül írta Michael Toy és Glenn Wichman egy egyetemi UNIX rendszeren, és (szintén akárcsak az Adventure) elég hamar népszerűvé vált, majd spontán terjedni és „klónozódni” kezdett. Jellemzője az ASCII grafikával megjelenített, szintekre osztott (és többnyire véletlenszerűen generált) földalatti labirintusrendszer, melyben a tolkieni ihletettségű fantasy-irodalomból és a Dungeons & Dragons-féle szerepjátékokból kikölcsönzött figurákkal kellett küzdeni és fejlődni. Végül is a CRPG (azaz Computer Role Playing Games – számítógépes szerepjátékok) egy speciális fajtája.

Máris itt van az a folyt. (amire a múltkor azt írtam, hogy köv.). Fenti címünk (mint maga a program szó is) kétféleképp értelmezhető: egyfelől mint iskolai számítógépekkel foglalkozó kulturális program – másfelől meg arra írott (oktató- vagy játék-) programként. Már a megelőző cikkből kiderülhetett, hogy a kalandjáték-programozás kezdetei összefüggenek az oktatási célra használt iskolai számítógépekkel.

Az első mikroszámítógépek, amelyek (az iskolákban) megjelentek hazánkban, azok az ABC 80-asok voltak, amelyeket néhány egyetem és főiskola szerzett be magának még a ’70-es évek végén. Ez egy svéd gyártmányú géptípus volt 3 MHz-es Z80-as mikroprocesszorral és 16 vagy 32 kB RAM-mal (1978-tól kezdve). Később Magyarországon is gyártották (a műanyag házat tartósabb és mutatósabb fémburkolatúra cserélve). Állítólag egész használható (más gépekhez képest hatékony és gyors) BASIC nyelvjárása volt (az angol Wikipedia-oldalon látható egy vicces kis összehasonlító táblázat, ami persze csalóka, hisz nem az egyes gépek valós tudását méri össze, hanem csak a BASIC interpreterekéit), ezért első tanulógép gyanánt jól szerepelt; nyilvános rendezvényeken és nyári táborokban gyakran felbukkant, és sokan szerezték az első ilyen tárgyú tapasztalataikat általa (többek között ugye Rátkai kolléga is erről számolt be).

A ’80-as évek második felében kezdtek kedvelt otthoni géppé válni a Commodore-ok, s mivel a C16 és a Plus/4 addigra az iskolaszámítógép-listán is már szerepelt (továbbá e gépcsalád legolcsóbb tagjai voltak), így ezeket vásárolták meg a legszívesebben az oktatási intézmények is (nekem ’87-ben lett egy saját C64-esem, miután már egy-két éve láttam vágyakozva azt egy „gazdag” osztálytársamnál). Jóval később, azaz ’98-ban (!) voltam sorkatona Kalocsán, és huszonöt éves friss diplomás informatikusként, a században az összesen két felsőfokú végzettségű és a szintén kevés „pösti” egyikeként (a túlnyomó többség tipikusan tizennyolc körüli, képzetlen vagy szakmunkás és vidéki srác volt) csodálkoztam rá, hogy mennyire sok családnál még akkor is a „komondorok” jelentették az otthoni számítógépet…

1986-ban jelent meg a magyar fordításában a könyv: A kalandprogram írásának rejtelmei – avagy Hogyan írjunk BASIC nyelven az iskolaszámítógépre kalandprogramot (Műszaki Könyvkiadó, Budapest), a szerző neve F. DaCosta. (Sokáig találgattuk, mi lehet az „F”… most megtudtam, hogy Frank.) Frank DaCosta művét (az eredeti, angol nyelvű kiadást) Writing BASIC Adventure Programs for the TRS-80 címmel jelentette meg még 1982-ben a TAB Books Inc. (vagy más források szerint a McGraw-Hill School Education Group), és mind a mai napig kapható az Amazonnál az író 1979-es másik könyvével együtt (ez a másik könyv a How to Build Your Own Working Robot Pet – tudtommal ezt nem fordították le magyarra). A könyv eredetije ma PDF változatban elolvasható (sok további érdekes TRS-80 anyaggal együtt itt).

Nagyjából a könyv magyarországi megjelenése egybeesik hazánkban a szöveges kalandjátékok írásának afféle kisebbfajta „népmozgalommá” válásának kezdeteivel… Azért csupán nagyjából, mivel az első (dokumentált) alkotások felbukkannak ennél előbb már: pl. ’84-ben az angol nyelvű Eureka! (Domark-Andromeda-Novotrade), illetőleg ’85-ben néhány magyar nyelvű program (Tihor Miklós, Laczi András és Rátkai István egy-két játéka). Tehát nem a könyv indította el a mozgalmat – ugyanakkor kétségkívül igen erős hatást gyakorolt majd rá. (És sok szempontból meghatározta.)

A Novotrade Rt. gondozásában ’86-ban napvilágot látott első két kommersz (azaz már a hazai kiskereskedelmi forgalomba került) kalandjáték esetében (mindkettő a hivatalos iskolaszámítógép Plus/4-en, illetőleg C16-on) máris kimutatható a hatása. A Kincsvadász című játékban tűnt fel elsőként a Bán Péter fordító által (az angol nyelvű mondatszerkezetek fordítására) bevezetett felszólító mód (ezzel szemben azonban az inkább modorosként ható magázódást – szerencsére – nem vette át senki sem); igaz, hogy A hős lovag című másik játékban meg nem; annak viszont ehhez fűzött magyarázata a kézikönyvben mindent elárul:

„Tudni kell, hogy ez a játéktípus is angol nyelvterületről származik, ahol a nyelv szerkezete különösen alkalmas a kalandjátékra: a felszólító módú igealak ugyanis megegyezik a szótári alakkal. Ez a magyar nyelvben nem így működik – nálunk a felszólító módnak külön jele van, amit viszont a program nem ért meg. Ennélfogva a játékos csak egy sajátos, borzasztóan magyartalan nyelven társaloghat a géppel.

Ha például a hős lovag úgy érzi, hogy ereje fogytán van, viszont van kenyere, nem azt kell beírnunk, hogy EDD MEG A KENYERET, hanem ezt: ESZIK KENYÉR. Úgy kell fogalmaznunk, mint aki most tanulja, és egyelőre csak erősen törve beszéli anyanyelvünket. Ez persze igaz is – a számítógépre és a kalandjátékra vonatkoztatva. Lehet, hogy idővel ezt a programtípust meg lehet majd tanítani a helyes magyar nyelvre, és fel fogja ismerni a toldalékokat, egyelőre azonban csak a szavak szótári alakját képes feldolgozni. Ez sajnálatos körülmény, viszont a játék talán van annyira érdekes, hogy ezt a fogyatékosságát megbocsássuk.”

Mai szemmel ez már akár szpellingnáciskodásnak is tűnhet, azonban a maga idejében tényleg fogós kérdés volt, és sokak képzeletét foglalkoztatta, hogy a korabeli mikroszámítógépek tudásával egyáltalán milyen szinten volna megvalósítható a szövegértelmezési feladat… Mindenesetre most ugorjunk (mivel ezt majd máshol tárgyaljuk), hiszen amikor a könyv készült, még C64 vagy C16 nem is volt.

Tulajdonképpen (jelképesen) 1977-ben kezdődik a történet. Két szempontból is: az első triviális – ekkor született a „kalandjáték” fogalom. (William Crowther és Don Woods Adventure című játéka PDP-10-en, majd a későbbiekben egy tonnányi más platformra is átportolva Colossal Cave Adventure néven. De erről majd szintén máskor beszélünk.) A másik talán érdekesebb most: ugyancsak ekkortól datálódik nagyjából a „home computer” kifejezés elterjedése; legalábbis abban az értelemben, ahogyan itt tárgyaljuk. (A valóságban persze egyik esemény sem köthető egy bizonyos időpillanathoz, hanem szerves folyamatok része, ami ténylegesen nem „vágható” el – mint amiképp Crowther is már ’75-ben közzétette programjának első verzióját, úgy az évtized első felében még mindenféle egyéb fejlesztések tekinthetőek az egész dolog előzményének.)

Vannak mindenféle (régebbi és újabb) számítógépes játékprogramokkal foglalkozó blogok és más oldalak, melyek ezt a szerepkört már évek óta oly remekül betöltik, hogy teljességgel fölösleges volna velük felvenni a versenyt; ugyanakkor mégis szükségesnek érzem néha egy-egy játékot itt tárgyalni. Az a helyzet ugyanis, hogy a kalandjáték (s még inkább az Interactive Fiction) téma ma már eléggé szórványosan bukkan fel, így e téren némi kiegészítésre szorulnak a meglévők.

Ami viszont témába vág nálam: lehetőleg magyar fejlesztésű és/vagy magyar nyelvű, lehetőleg minél régebbi és „retróbb” (vagy más szempontból szokatlan), szöveges és/vagy grafikus kalandjátékok, és azok szerzői vagy kiadói, illetőleg egyéb viselt dolgainak alkalmilag alkalmazott tényfeltárása (s azon belül is a legkorábbi vagy a legkülönösebb és/vagy legkevésbé ismert – ritkán tárgyalt – összefüggésekre felhívni a figyelmet). (A felsoroltak között pusztán laza, megengedő VAGY kapcsolat áll fenn, azaz elég, ha az egyik jellemző már teljesül… vagy esetleg akár egyik sem.) Későbbiek során több hasonlóról tervezek még írni, most a sorban első lesz a Single Extreme Freedom című stuff.

Valójában nem is kalandjáték, hanem stratégiai játéknak készült eredetileg, a szerzője a nagykanizsai Tarnóczky Tamás volt 1994-ben és Commodore 64-esen. (Éppenséggel 1992 körül jórészt készen volt, de utána is javítgatta sokáig.) Olyannyira ismeretlen maradt sajna mindmáig, hogy nem csupán a fent említett blogok, hanem még a külön erre szakosodott (kiadatlan avagy félbehagyott C64 játékokat kereső) Games That Weren’t (azaz GTW64) weboldal sem fedezte még fel (akik pedig igen dicséretes módon még a mi kis bevégzetlen A pokol angyala 2-nket is taglalták egy éve… lásd a vonatkozó cikket; magam pedig annak kapcsán egyik levelemben külön felhívtam a figyelmüket rá, ám hiába); holott ez a négy lemezoldalt elfoglaló program tényleg megérne egy misét.

Személyes kötődésemet sem tagadom, hisz azzal kezdődik a történet, hogy valamikor kb. ’91-ben (vagy akörül) megláttam egy szöveges kalandjáték, a Két nap négy óra hirdetését a CoV hirdetési hasábjaiban (magáról e másik játékról majd később), mely Tarnóczky Tamás megelőző alkotása volt, és így próbálta eladni (az Alice Software Studio „kiadói” művésznév alatt), több-kevesebb sikerrel. Megrendeltem, s kaptam tőle egy fénymásolt és kézzel rajzolt borítójú kazettát postán – ez volt az első (és ha jól számolom, akkor talán azóta is egyetlen…) olyan játékprogram, melyért úgymond „legálisan” pénzt adtam (volt valami párszáz forint akkortájt). Éppen akkor kezdtem el A gálya írását, és Tamás lett az egyik első olyan, akivel ennek kapcsán rendszeres levelezést folytatgattunk évekig. Küldözgettük egymásnak a félkész demóverziókat időnként (én A gálya, ő pedig a Single Extreme Freedom ­– eleinte inkább cím nélküli – részleteit), így tesztelőként szórakozva, kölcsönösen besegítve egymásnak. (Érdekesség, hogy a hatására magam is nekikezdtem tervezni egy félig-meddig hasonló stílusú játékot Athar címen, melyből aztán végül nem lett semmi sem.)

Letettem az első német nyelvvizsgát. Természetesen ez még csupán a kezdet; egy, az otthoni rendszer szerint értelmezett alapfoknak megfelelő szint. Mintegy négy havi, fokozottan intenzív, gyorstalpaló kurzus (napi négy óra, plusz házi feladatok stb.) után itt tartok. Mivel tovább folytatom, az év végéig remélhetőleg a középfokú szintig eljutok. Az itteni osztályozás szerint hatféle fokozatra vannak felosztva a szintek: A1/A2, B1/B2, C1/C2 (ezekből a mostani az A2, a középfokú pedig nagyjából a B2 kategóriának felel meg, és persze EU-kompatibilis). Linzben élek most, és szeretnék egy darabig még itt is maradni…

S hogy mitől olyan érdekes ez itt? Egyrészt mivel ennek kapcsán elképzelhető, hogy egyszer talán (majd) a (távolabbi) jövőben ez ékes germán nyelven is egy kicsit fogom boldogítani az esetleges kisérdeműt (nagyérdeműt sosem mernék írni, hisz olyasmi rég nincs… és ebben a műfajban már nem is lesz); úgyhogy lehet reszketni; másrészt pedig tessék, itt az alibi, hogy miért nem halad előre a fejlesztés. (Nyilván egyéb munka mellett csinálom.)

Mai napon ama hőn szeretett volt, oly’ kedves és régi jó matskám, Lujza halálának tízen negyedik esztendei fordulója vagyon. Olvasómtól kérném, íly módon egy épp’ fél perczes néma tsendes vigyázzban állással emlékezni Rá. Szegény, idősb korára nem kedvelheté már az’ Ő kedvencz foteljének műprém borításának és az’ Ő maga saját bundájának öszve dörzsölődése folytán keletkeztetett elektrostaticus feltöltődést, illetőleg a’ – hasonlatos’ képpen feltöltődött – gazdinak az érintése nyomán történt időnkénti kellemetlen, szikráztató villámos kisüléseket. Három heti mélyhűtő szekrényben való tartózkodást követőleg végezetül 1999 márczius elejének tájékán az Zugligeti erdő mélyén (valahol az Tündér hegyi és az János hegyi Út közt fél úton) elföldeltetett. Egy, fára szegzett (s az’ idő óta az’ ő maga physicai anyagában immáron alighanem megsemmisült volt) magyar rovás írásos fa táblátska őrizé az’ Ő Emlékét, s meghitten hirdeté, hogy’ „Élt vala tíz meg öt évet”. (Ama három hetes mélyhűtőben egy végtében való tartózkodás az’ végett válék oly’ okvetlenül szükségessé az’ Ő Számára, mert’ hogy a’ kő szerénti módon keményre fagylalt erdei humus és fél méteres hó rétegeknek bolygatása eleinte tsak nem lehetetlen küldetésnek látszék, s több rendbéli sikertelen próbálkozásoknak utána engede tsak fel a’ kívánatos mértékben.) Egy, holtának előtte nem túlságos sok időkkel készültetett dagerrotypián az elhúnyt megtekinthető, az’ Ő maga jó Szerettei körében (nem itt a’ hol, ha’ nem tsupán eme linkre reá kattintandván felnyílandó teljes képben, szemtől nézvést ott bal felőli oldalt Én magam), s a’ hunczutabb és fürgébb tekintetűek magok a’ háttérben az polcon tüstént kiszúrhatandják majd’ magoknak is ugyan tsak Az gálya egyik példányát a’ képben.