Fogós kérdés – alighanem halvány dunsztja sincsen róla senkinek. Már csak azért sem, mert az sem világos, hogy egyáltalán mire gondolunk, ha feltesszük a kérdést. Legalább két alapvető kiindulás tételezhető:

1.) Hány Commodore gép létezik? (vö. hány darabot adtak el belőlük eredetileg? – majd: mennyi maradt fenn belőlük mindmáig?)

2.) Hány ember került kapcsolatba Commodore gépen futó szoftverrel? (Ebből hányan régen, hányan ma, és hány az, akinek ez maradandó élményt jelentett?)

Az első kérdésre a válasz egy nyilvánvaló módon csökkenő, míg a másikra egy növekvő mennyiség (tehát az sem mindegy, mikor tesszük fel a kérdést). Mivel rengeteget lehet spekulálni rajta, kiindulásképpen ezért nem árt számba venni néhány tényt:

Pontosabban mass storage: nagy tömegű adat, sok állomány tárolása egy helyen. Annak idején ez kétféle dolgot jelenthetett volna számunkra: vagy nagykapacitású hajlékonylemezt (pl. 1581, SFD-1001 vagy CMD FD-sorozat), vagy merevlemezt (pl. CMD HD). Esetleg még átmeneti tárolásra használt memóriameghajtót (CMD RamLink). Ami közös bennük, az, hogy drágák, ritkák, különlegesek, így a felhasználók nagy többsége még a hírüket sem hallotta… (Tipikusan többnyire a BBS-ek üzemeltetőinél volt fellelhető ilyesmi.)

Ma viszont már nem gond, legalább egy féltucatnyi különböző megoldásból válogathatunk, és mindegyikük könnyen hozzáférhető. Tekintsünk át néhányat:

Szédületes pezsgésen és fejlődésen megy keresztül a legutóbbi néhány év során a Commodore platform (és annak is a közepében természetesen a C64-es világ): pontosan a fordítottját produkálva annak, mintsem ki vagy meg akarna halni. Ezzel az is vele jár, hogy egyre többen fedezik fel, és szerzik be maguknak a régi gépeiket újra, csakhogy ma már nem szeret az ember holmi ócska háttértárolókkal piszmogni, sem percekig várni egy-egy program betöltésére, vagy lemezek közt matatni. Azonban a drága dolgokat sem kedveli a többség, így törvényszerű módon egy-egy jól sikerült kompromisszum mentén betaláló – azaz elég olcsó, ugyanakkor praktikusan jól használható – technikai megfejtésnek az a sorsa, hogy afféle általános tömegszabványokká válnak. Most ezek közül kettőről lesz szó, egy hardver- és egy szoftvervívmányról: az egyik az SD2IEC, a másik meg a JiffyDOS. Ha háttértárra és/vagy gyorstöltőre van szükség, ma kétségkívül ezt a kettőt használják a legtöbben.

Tegyük hozzá, ez a kettő együtt különösen hasznos, viszont az már jóval ritkább eset, hogy a júzer gépén tényleg mind a kettő egyidőben jelen legyen – ezért kell egy áthidaló megoldás is közéjük.

A SID-rajongók álmainak egyik netovábbja készül megszületni épp a közeljövőben, de úgy néz ki, hogy nem lesz belőle túl sok, és csak egyszer fogják legyártani azt a pár száz darabot – tehát akit netán érdekelne a dolog, annak most kell érte lépnie, és gyorsan. Hasonlóképpen a (sajnos azóta már megszűnt) HardSID-hez, talán ez is kissé „ágyúval a verébre“ típusú erőfeszítésnek ígérkezik, ugyanakkor aki nem sajnál egy relatíve nagyobb pénzösszeget kiadni a hobbijára, annak viszont ékszer lesz és örökbecsű kincs.

A SIDFX-ről van szó természetesen, mely néhány dániai demo scener fejlesztése, ami évek óta készülget (szemben a HardSID-del, mely – ha valaki nem tudná – egy magyar termék volt). Csakhogy ez most nem szintetizátor, és nem is MidiBox vagy PC-s hangkártya (vagy más efféle hasonló) lesz, hanem visszatér a téma gyökereihez: hardver-kiegészítő a jó öreg C64 és C128 számítógépekhez.

(avagy: Ez lett volna, hogyha nincs az Amiga)

A különféle géptípusokat és kiegészítőket ismertető sorozatban eddig csak a néhány legfontosabb szerepelt (a C64 és a C128, illetve a TRS-80). Mielőtt a többiről is szót ejtenénk egyszer, az érdekesség kedvéért most tegyünk egy kis kitérőt egy különlegességhez: akinek a Commodore 900 név nem cseng ismerősen, viszont érdeklik a régi vagy a ritka gépek, annak ez egy ínyencfalat lesz.

A Commodore cég gyártmányait három nagy csoportba lehet sorolni: 1.) a jó öreg nyolcbitesek (melyek több-kevesebb folyamatos fejlődéssel képeznek egy szerves átmenetet egyiktől a másikig, de legalábbis valamennyien a cég saját szellemi tőkéi) 2.) az Amiga család (ami viszont „csak“ egy felvásárolt technológia, majd annak immár saját módon való továbbfejlesztése volt) 3.) és az ún. „Commodore PC“ vonulat (jórészt közönséges PC-klónok gyakorlatilag). Nos, a C900 pedig az a kakukktojás, ami nem helyezhető el az egyik ilyen skatulyában sem… (Esetleg az 1-es és a 3-as közt valahol egy nemlétező félúton.)

Ezt is 1985-ben mutatták be először, akárcsak a C128-at és a Commodore LCD-t (mindkettőt a januári CES-en, azaz Consumer Electronics Show-n Las Vegasban), és még néhány egyéb, akkoriban rettentően izgalmasnak tűnő jószágot. (Nagyon erős év volt, hisz az Amiga is akkor debütált.) Sajnos azonban a számos párhuzamos fejlesztésből végül többet lelőttek. A CLCD szomorú sorsa ma már közismert (a rivális Tandy „beszélte le“ róla trükkösen a gyártót – hogy aztán a saját konkurrens modelljével taroljék a piacon); a C900-at ugyanakkor nagyjából az Amiga feltűnése ütötte ki a nyeregből.

Mivel most már cius van, így itt a vasz. Zöld erdőben jártam, vak gondnokot láttam... Akarom mondani: Vakondokot - de még nem láttam. Viszont év eleje óta minden hétfőn feltöltenek egy-egy rövid werkfilmet a készítéséről. (Egészen augusztusig, aztán megy a nemzetközi filmfesztiválokra a film, s a jövő év eleje táján talán már a nagyközönség is megtekintheti.) Mintegy ötven ember szólal meg majd benne, ebből kábé harminc kerül ki egy előzetes formájában - ebből ez a tizenharmadik, és épp én vagyok benne látható (vagy a Gamestar és a Vimeo oldalain külső linkeken):

"És akkor ez mi ez...?"

Aki nem hallott még róla, annak leírom: Vakondok 4 - Végigjátszás címmel készül dokumentumfilm a magyar játékprogramozás kezdeteiről (mely felöleli nagyjából a nyolcvanas évektől az ezredfordulóig tartó évtizedeket). Megtiszteltetés a számomra, hogy én is benne lehetek, bár igaz, csupán egy-két mondat erejéig. A merítés szélessége miatt nyilván nem is igen férne bele több, de nem is ez a lényeg, hanem hogy egy összefogott, színes, lehetőleg izgalmas, és minél érdekesebb áttekintést tudjon nyújtani az időszakot tekintve a nézőknek. Ennek érdekében mintegy hatvan órányi felvett beszélgetést vágnak vissza másfél-két óra hosszúságúra (plusz narrációval és más betétekkel tarkítva).

Szokatlan filmélménnyel lettem gazdagabb a napokban. Fritz Lang Metropolis című klasszikusát valószínűleg nem nagyon kell bemutatni senkinek - akinek meg mégis, annak már csak emiatt is kötelező megtekinteni. De a többiek is jól teszik, ha így tesznek, mivel idén újra megzenésítette a filmet a The New Pollutants, ami egészen új magaslatokra emeli a 21. századi nézőnek és hallgatónak. Stílszerűen szólva:

"The Mediator between 1927 and 2015 must be The New Pollutants."

(Mindezt azután, hogy csaknem másfél éve nem írtam már ide semmit sem, és egyúttal azt is üzenem: nemsokára folytatom. Jó szórakozást!)

Magyar science-fiction? Kissé szokatlan a szóösszetétel, hiszen nagyon kevés ilyen film készült. Rendes játékfilmet nem is nagyon tudnék megnevezni, alig talán egy-kettőt, és mindegyikhez mindjárt társul egy-két kifogás és nyafogás, hogy miért nem az „igazi”…

A múlt hétvégét rászántam, hogy nekiálljak végre módszeresen hardvertesztet írni (miután már megígértem rég, hogy prezentálok ilyeneket, csak ezt eddig nem sikerült beszorítani az egyéb teendők közé). Ennek első számú alanya természetesen a Turbo Chameleon 64 kell legyen, mely a nyolcbites hardveremulálás egyik jelenlegi csúcsterméke és a 64-es architektúrájának legkiválóbb utókonstrukciója.

Valójában mindezeket a fenti jelzőket a Commodore One-nak kéne viselni. Azonban a C-One projekt sajnos elbicsaklott, több okból. Egyrészt kissé drága volt és bonyolult a retrófanoknak – másrészt pedig nem valósult meg az ígért szoftvertámogatása (anélkül meg nemcsak drága lett és bonyolult, de haszontalan is). Egy, a PC-s sztenderd ATX formátumhoz igazodó alaplapról beszélünk (mely ezáltal PC-s házban, PC-s tápegységről, PC-s külső perifériákkal üzemeltethető), s az egyik első újrakonfigurálható számítógépről egy Altera FGPA-vezérlővel (plusz egy csomó bővítéshez használható csatlakozófelülettel) ellátva: itt jelent meg az a koncepció, hogy a tetszés szerint programozott FPGA révén ugyanaz az eszköz mintegy „átváltozhat” mindenféle számítógéptípussá. Ehhez egy-egy ún. „mag” (azaz core) „szoftver” (azaz inkább mondjuk úgy, hogy leíró kód) rátöltése szükséges. (Egyébként a Chameleon 64-es magja kompatibilis maradt vele, azaz futtatható lenne C-One-nal.)

A bájos mosolyú Jeri Ellsworth tervezte az alaplapot, majd a német Individual Computers cég kezdte gyártani azt 2003-ban, s ez nagyon ígéretes kezdet volt. De a köztük lévő viszony megromlott, és Jeri végül nem írta meg a tervezett magokat a hardverre (helyette inkább nekiállt a DTV tervezésének). Mások viszont készítettek ide később Amstrad (CPC), Amiga (Minimig) és Spectrum (ZX-One) emulációkat többek közt. Az elsődleges platform azonban a C64 lett volna, nemcsak visszamenőleges kompatibilitással, de nagyléptékű újításokkal és kiterjesztéssel (hasonlóan a szintén félresiklott C65-höz). A gyári alapmag a SuperCPU-ban használatos 65816 processzorra építkezett, csakhogy annak (14-ről így is közel másfélszeresére túlpörgetett) 20 MHz-es órajele helyett itt már akár bőven 100 MHz fölé fel lehetett volna menni (függően az alkalmazott SD-RAM-ok aktuális időzítéseitől), így az eddigi legerősebb turbóteljesítményt nyújtva. (Ezenkívül szerepelt az étlapon a 1581-es lemezformátumok kezelése közönséges PC-s drive-okkal, plusz HDD és CD-ROM, a VGA-kimeneten pedig akár 1280x1024-es felbontás 256 színnel… stb.)

Nos, meglett a középfokú német nyelvvizsga. Az elmúlt hetek során megkaptam a papírt róla, akárcsak az alapfokról tavaly év eleje tájt… Igaz, nem vagyok vele megelégedve tökéletesen, mivel ez most nem sikerült gut bestanden minősítésűre, hanem „csak” bestanden lett. Ami persze papírforma szempontjából tökmindegy, de engem mégiscsak egy picit bosszant – az azonban nemcsak picit, hanem sokkal inkább bosszant, hogy még mindig nem érzem most magam ettől úgy, mint kéne, vagy mint szeretném. (Megszólítanak az utcán osztrák dialektusban, és még mindig nem értek egy szót sem… Az expressz fölszedett és hasonlóan gyorsan felejtődő szókincs meg a másik.) Mindegy, nyilván idő kérdése.