Hm, azt hiszem, hogy ez most kivételesen megér ide még egy posztot (bár nem szokásom „re-blogolni” másokat, és ezután sem lesz); legalábbis szebb így, mintha az előző poszt után fűznék még egy újabb update-et (amit pedig nem olvasna senki sem). Szóval akit érdekel, az kattintson a linkre, és olvassa egészséggel a C64p laptop első ismertetőjét! (Persze angolul – de legalább első kézből, tiszta forrásból.)

Valójában nem is prototípus, hanem ez most már az első kommersz szériából utolsóként készült példány. Egyelőre öt darab készült összesen, csak előjegyzésre (el is keltek rögtön természetesen), majd ezek közül egy ment fel az eBay-re, ahol éppen most a legutóbbi órák során zárult le az árverés. Potom 430 angol fontért (azaz mai árfolyamon kb. 715 USA dollárért) vitte el a nyertes. Azt ígéri a készítő, aki egyébként az SD2IEC gyártója is egyben, hogy nemsokára lesz belőle folytatás. Igaz, ilyen áron inkább csak a mániákus gyűjtők otthonába vándorolnak majd a gyártmányok, de ha nagyobb mennyiségben sikerülne neki fabrikálni olcsóbban, úgy előbb-utóbb talán érdekessé válhat szerezni egyet.

Szép pár: tegnap hozta ki a posta ezt a kettő darab RR-Net MK3 hálózati kártyát, melyet most kezdtek el újra gyártani. Az egyiket a Turbo Chameleonba, a másikat pedig az IDE64-re fogom csatlakoztatni a clock portra. (Vagy egy harmadik lehetőség lenne cartridge-formán bedugni egy C64 vagy egy C128 hátába.) Az elődjét, az MK2-t hosszú évek óta nem lehetett kapni, miután az összes darab elfogyott, és hiánycikknek számított a retrórajongóknak. Hát most kérem itt az utánpótlás belőle! Az eltelt évek során azt lehetett hallani, hogy teljesen új chipkészlettel fejlesztik az utódot, ami ugyan fejlettebb, de a régiekkel inkompatibilis lett volna – szerencsére menet közben meggondolták magukat, és mégis inkább megmaradt a régi szabvány, csak egy kicsit bővítve. Sajnos nekem mostanában erre nincs időm… De hamarosan tényleg nekiállok tesztelni, és fogok írni róluk majd. Jön! Jön! Jön!

Mert bizony az egérrel csak baj van. Egyszóval: FAÉK. (Ez rövidítve azt jelenti: „Faszomba az újévvel, de kérem!”) Nem baj, legalább már látom a macskát az alagút végén. Pontosan egy éve írtam bejegyzést az egeres-emulátoros témakörben ide, nos, azóta többmindenben megvilágosodtam. Azt az írást úgy zártam, hogy fogalmam sem volt, hogy miért van a VICE emulátorban egy különösnek tűnő funkció, mely véletlenül nálam épp egy programhibát generált – ezúton jelentem, hogy rájöttem (vagy legalábbis van egy lehetséges sejtésem). Arról volt szó, amennyiben a Windows vágólapra kihelyezünk tetszőleges szöveget, az egér jobb gombjának kattintására a VICE-ba mintegy „beleszúródik”.

Tehát végső soron mire lehet használni? A magyarázat: például egy szövegfájlban lévő BASIC programlista beírására. Találtam egy nem annyira rövid kódot, amit ki szerettem volna próbálni, és beugrott a lehetőség, mivel nem volt kedvem pötyögni. Zseniális (nekem meg egy egész évig nem jutott az eszembe). Ez a jó hír; a rosszabbak meg most jönnek…

Bocsánat a fenti szörnyű szójátékért (tudom, minősíthetetlen – viszont mindjárt lesz majd még rosszabb), de úgy alakult, hogy még mindig idén van, és ma van a szülinapom, amellett a Rosetta projektnek is nemrég volt, de persze (azt is) kihagytam. Pedig tavaly ilyentájban szándékosan indítottam éppen akkor el (a három 12-es végett, ez csak ilyen rögeszme), meg az azt követő Luca-nap, illetve az általam oly nagyra becsült észak-amerikai énekeskabócák kedvéért, akiknek a 13-as és a 17-es épp a kedvenc prímszáma… Nem, nem őrültem meg, csak véletlenül pont most néztem rá a CASA (azaz Classic Adventure Solution Archive) honlapra, ahol pedig azt látom, az Alex nevű holland tag már megint fölfedezte ott az egyik magyar játékot.

A Commodore 64-et tizenkét évig gyártották, és lényegileg ugyanolyan konfigurációban mindvégig. Valójában persze rengeteget változott a belső felépítése ez idő alatt (egy keveset a külseje is), de a rajta futó program szempontjából mindig azonosnak tűnt. Kezdetben még csodás képességei relatíve egyre szűkebbé és korlátozottabbá kezdtek válni, ahogyan a körülötte lévő világ fejlődött. Számos különféle extra kiegészítővel (mint például memóriabővítésekkel és újabb perifériákkal) igyekeztek segíteni rajta, mégis maradt benne örökké egy fix pont – ez a processzor. Utóbb aztán lettek „turbósított” megfejtések erre is, sőt, manapság a legszebb reneszánszát éli ez a téma… Ezért talán aktuális lehet kissé áttekinteni a néhány legfontosabbat és a legérdekesebbet közülük.

A kihasználatlan lehetőségek tárháza

A nyolcbites technológia legfejlettebb csúcsgépe – miután az annak szánt C65 nem váltotta le végül a posztjáról – a C128 maradt. Sokan megvették, de kevesen ismerték meg mélyebben; még kevesebb azok száma, akik értékelni tudták, milyen szokatlanul komplex rendszer volt ez, mennyi rejtett lehetőséggel és csavarral. Egyúttal – a PC-k előtt: időben; igaz, ma már azok után: sorrendben – a legszélesebb szoftverellátottsággal rendelkező gép.

1985-ben született meg, három évvel a C64 után, akinek a nagytestvére lett. Ez a három év a CBM cég talán egyik legsűrűbb és legtöbb változással zajló időszaka volt: miközben a C64 robbanásszerűen hódította meg az egész világot és pumpálta a pénzt, a vállalattól távozott a kulcsember – Jack Tramiel a konkurrens Atarihoz igazolt. Amit hátrahagyott, különféle beindított projektek és zűrzavaros, félkész tervek garmadája, melyekkel az utódai azt sem tudták eldönteni, egyáltalán mihez kezdjenek. Ez először a 264-es sorozat (a Plus/4 és a C16) csúfos kudarcához vezetett: Tramiel azt eredetileg egy extraolcsó üzleti vagy oktatói gépnek szánta – helyette a C64 utódaként próbálták meg tálalni. Minthogy annak pedig semmiképp sem felelt meg, így repülnie kellett… egészen a közép-európai iskolákig meg sem állt. A következő jelölttel már tanultak a leckéből, és teljes, visszamenőleges kompatibilitással látták el, ám úgy, hogy közben jelentősen többet tudjon nyújtani. Időközben viszont örökbe fogadtak egy „barátnőt” (az Amigát), és őneki sem szerettek volna berken belül vetélytársat gyártani – ezért ez az új gép meg egy extraolcsó „személyi számítógép” lett. Hogy ez még biztosabb legyen, szépen rá is írták azt a házára. A túlhajszolt Frankensteinként körülményeskedve összefércelt teremtménynek kétfajta különböző szíve volt, és háromféle üzemmódban tudott működni, sőt, ötféle különböző memóriával és két eltérő videovezérlővel… háromféle oprendszerrel (kicsit később, miután a GEOS felbukkant) stb.

Szerencsére itt már nem (annyira) önkényesen dolgoztak, és felmérték a potenciális vevők elvárásait is előtte (ebben tehát Tramiel már nem vett részt, a főkolompos a korábban a Plus/4-en is munkálkodó Bil Herd volt). Ezek között szerepelt a 64-es kompatibilitás (igaz, eredetileg még nem volt tervben, bölcsen meggondolták magukat a kellemetlen tapasztalatokból okulva); a CP/M rendszer támogatása (ezt a 64-es mellé adták korábban egy külső cartridge-en, azonban az addigra használhatatlanná vált, az újabb revíziókkal már nem passzolt); a 80-oszlopos grafikai kijelzés (a profi gépeknél ez alapelvárás); a botrányosan lassú háttértárak cseréje; rugalmasabb bővíthetőség. Mindegyiket megoldották, egész jól – csupán kisebb mellékhatásokkal tarkítva.

Harminc éves, és még mindig él…

Épp ma másfél éve tartozom a Gép az emulánsok ellen című 64-es cikkem befejezésével… ami amúgy nem nagy dolog végül is (néhány képet kellett beszerkesztenem a PDF-be), de valahogy eddig mégsem került rá a sor… Hát most bepótoltam, tessék. (A korábbi változatú PDF is elérhető persze, képek nélkül, kisebb letöltési mérettel.) Ráadásként hasonlóképp újraszerkesztettem egy másik (még korábbi) irományomat, a Játékaim (1987-2001) címűt is (pluszban egy-két apró karbantartást végeztem a weboldalamon).

Mindkét írás jócskán felhízott a képektől: az első mintegy 1.6 MB-os lett és 32 oldalas (a jó kis tömör 0.4 MB és 24 oldal helyett), a másik pedig 1.8 MB és 15 oldal (a 0.2 MB és 9 oldal helyett). Persze mind a kettő változatlan olvasható továbbra is online HTML formában (és a második az angol fordításban is – ezt még szintén be kell pótolnom az elsővel, de ki tudja, hogy mikorra lesz meg…), azonban én személy szerint mindig jobban kedveltem a PDF-eket (egyrészt ugyanolyan marad mindenhol, és nem annyira változtatható; másrészt pedig sokkal kényelmesebb olvasni).

Van ugye a három nagyúr: a szükség, a kényszer és a véder; ez a poszt a másodiknak lett a szülötte (mivel ugye kényszeres volnék, rögeszmés és csökönyös – többek között ezért szerepel a mondatban az ugye szó is kétszer, legalábbis azt hiszem… á, nem, mert most már háromszor –, és, hát, ugye, szükségem meg nincs rá): korábban megfogadtam magamban, hogy havonta itt legalább egy blogbejegyzést írok… Tervben volt, hogy végre megcsinálom, amit szintén egyszer elhatároztam: másfél éve, a C64 harminc(z)adik szülinapja (környékének) alkalmából írott szösszenetem PDF verziójába még (mindig) nem szerkesztettem be a képeket… Most délután nekiálltam, de miután nem tetszett a végeredmény, amit összekontárkodtam gyorsan, ez most (megint) elmarad. De nem baj: hogy legalább a napi szórakozás meglegyen, előszedtem ide helyette – direkte a három nagyúr kedvéért – a C64 születése körül keletkezett (azaz vele egyidős) három kedvenc videóm a jutyúbról. Persze, tudom, ennek semmi értelme (bocsánat, és ígérem, a jövőben már tényleg komoly posztok várhatók).

Adam Antet időközben csúnyán lenyúlták mint Sparrow kapitányt (persze már a Wiki szerint ő maga is nyúlás volt a Monty Pythontól és 1973-ból), és a kettő között sokaknak itt félig-meddig beugrik még Guybrush Threepwood figurája is (a Secret of the Monkey Islandből); Ivan Doroschukot pedig mintha Hayden Christensennel koppintották volna le a Star Warsban mint Anakin Skywalkert…

Valamikor pár hónapja dobtam fel egy C64 fórumon az ötletet, miszerint egy IEC porthoz (vagy más néven Commodore vagy CBM soros buszhoz) való elosztót kéne építeni valakinek – s érdekes módon éppen akkortájban bukkant fel egy ilyen termék készen, kommersz formában a világ túlfelén. Ennek olyannyira megörültem, hogy rendeltem is tüstént kettőt belőle… Néhány héttel később meg is kaptam: ezzel nyitom most a hardvertesztelősdi rovatot.

A Commodore cég soros busza (ami nem tévesztendő össze a PC-k soros portjával, mely viszont egy RS232 implementáció, ilyenformán pedig nagyjából a CBM gépek user portjának a megfelelője), egy ún. IEC sztenderd (melynek elég vicces története van, egy külön posztban később megemlékezünk majd arról is), bizonyos szempontból az USB egyfajta ősi előfutára is egyben; legfontosabb sajátossága, hogy a külső perifériák (többnyire háttértárak, vagy esetleg nyomtatók) láncba fűzve köthetőek hozzá egy (vagy több) számítógéphez egyszerre a segítségével; a lánc egyes eszközeit egységszámok révén lehet megcímezni, megszólítani, és ún. intelligens perifériák – azaz maguk is egy-egy önálló számítógép gyanánt funkcionálnak. E kiváló tulajdonságát egy még korábbi párhuzamos (ún. IEC-625 vagy IEEE-488) szabványtól örökölte, melyet költséghatékonysági okból leváltott. (Legtipikusabban egy-egy C64 és 1541-es lemezegység csatlakoztatása során találkozhattunk vele – a szerencsésebbek több meghajtóval és ritkábban akár nyomtatóval is.)

Miután a gyakorlatban ez a soros kötés úgy valósult meg, hogy minden ilyen perifériának két-két csatlakozóaljzata volt belül közösítve egymással (azaz szimplán összedrótozva, így mindegy volt, hogy melyikbe került be a kábel végül is), ez azzal járt, hogy tulajdonképpen minden eszköz fizikai kontaktusba került minden másikkal, bár egy-egy adott időpillanatban összesen csak két (egy küldő és egy fogadó) egység tudta kihasználni ezt (a többieknek várni kellett, amíg szabad lett a busz); továbbá az összekapcsolások sorrendje nem igazán számít logikailag, így a soros láncot csillagpontos hálózattá lehet alakítani. Konkrétan mindezt afféle kezdetleges „számítógéphálózat” szimulálására is lehet használni – azaz nemcsak a perifériák összefűzésére, hanem azok megosztására is több számítógép közt.

A szükségelt dobozka technikailag nem egy túl nagy fejlesztés: lényegében véve csak egy elosztó, a hatpólusú, kerek nagy-DIN aljzatok tetszőleges számban való összeforrasztásával és rögzítésével (a legegyszerűbb formájában ez egy Y-kábel). Ami mégis bonyolít rajta egy keveset, hogy egyes vonalakat szükségessé válhat néha megszakítani (pl. az ATN vonalat – ezzel történik az adott eszköz megszólítása), így kapcsolókkal lehet őket egyesével kizárni a körből, az összekötő kábel kihúzása helyett. Eredetileg a svéd Handic cég gyártott ilyen eszközt VIC-Switch néven annak idején, bár nem volt nagyon gyakori, de többségében iskolákban alkalmazták, ahol mondjuk egyetlen lemezegység lett ezáltal szétosztható nyolc gép között (szép, világító LED-eket is tartalmazott még a kapcsolói mellett). A modern időkben is eszébe jutott többeknek a megoldás, jóllehet inkább annak érdekében, hogy minél több külső eszközt tudjanak egyidőben használni a gépükhöz. A néhai emlékezetű Bithunter kolléga barkácsolt például egyet IEC Hub néven házilag, illetve az egyik amerikai Commodore klub blogján találtam egy szép fotót egy másikról.